A világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű és minőségű közgyűjtemények mellett a berlini múzeumi színtér fontos szereplői a magánmúzeumok, az állandóan vagy időszakosan látogatható magángyűjtemények. Közös online platformjuk, a Berlin Collectors húsz ilyen gyűjteményről ad hírt, de ebben a számban nincsenek benne azok, amiknek nincs saját otthonuk, hanem állami vagy városi fenntartású múzeumokban helyezték el őket tartós letétként. E kollekciók – különösen kortárs területen – fontos kiegészítői a közgyűjtemények kínálatának, sőt egyes műfajokban meghatározó szerepet töltenek be. A sajtó az elmúlt hetekben több ilyen gyűjtemény Berlinből való, már eldöntött vagy valószínű távozásáról adott hírt, amivel kapcsolatban a londoni The Guardian némi túlzással a „berlini magánmúzeumok exodusáról” kezdett cikkezni, s az írást több művészeti hírlevél is átvette. Erről nincs szó, de tény, hogy a küszöbön álló távozások visszavetik a városnak azt az ambiciózus törekvését, hogy a világ legfontosabb „múzeumi fővárosai” közé pozicionálja magát.
Nézzük előbb azt a két gyűjteményt, amiknek távozása eldöntött tény, sőt az egyik már folyamatban is van. Ez utóbbi a Wella kozmetikai cég korábbi társtulajdonosa és hosszú ideig vezető tisztségviselője, a 72 éves orvos-vegyész, Thomas Olbricht múzeuma, a me Collectors Room a berlini galériás szcéna egyik hotspotjában, az Auguststrassén. Amikor a Wellát 2003-ban átvette a Procter & Gamble, Olbricht 165 millió eurót kapott a részvényeiért, s ekkor évtizedekkel korábban indult gyűjtői tevékenysége is új dimenziókat kapott. A me Collectors Room-ot 2010-ben nyitotta meg, ahol saját, kortárs súlypontú, de művészettörténeti korszakokat, földrajzi régiókat, stílusokat és műfajokat tekintve rendkívül eklektikus gyűjteménye egy-egy szeletének bemutatása mellett gyakran látott vendégül más hazai és külföldi magángyűjteményeket is. Változatos kollekciójának különleges része a múzeumának emeletén helyet kapott Csodák kamrája, a Wunderkammer, ami a reneszánszig visszamenőleg mutat be műalkotásokat, régiségeket, bútorokat, anatómiai modelleket, kitömött állatokat és a legkülönbözőbb egyéb, leginkább a kuriózumok címszóval összefoglalható tárgyakat. A Wunderkammer anyagának egy részét Olbricht egy hajón állítja ki, ami szorgalmasan járja Berlin és Brandenburg tartományok vizeit – és ezt fogja tenni a gyűjtő ígérete szerint berlini múzeumának bezárása után is még az idei év végéig. A hajó kiállításának anyaga elsősorban gyerekeknek szól, őket igyekszik megnyerni a múzeumlátogatásnak. A me Collectors Room tízéves fennállását Olbricht még egy nagyszabású, képzőművészeti gyűjteményének legjavát bemutató, Moving energies címre keresztelt tárlattal köszöntötte, olyan blue chip művészek munkáival, mint Gerhard Richter, Pipilotti Rist, Georg Baselitz, Günther Uecker, Thomas Schütte, Katharina Fritsch, A.R. Penck, Emil Nolde, Imi Knoebel, Joseph Beuys vagy Cindy Sherman. (A „me” a kiállítóhely nevében ennek a „moving energies”-nek a rövidítése.)
Míg a másik két, alább tárgyalandó gyűjtemény esetében a távozás okai egyértelműek, Olbricht esetében keveset tudni a döntés hátteréről. Valójában egy visszatérésről van szó – nevezetesen Essenbe, abba a városba, amihez pályája több szakaszában is szorosan kötődött és ahonnan gyűjteményét többek között azért hozta el, mert annak bemutatásával a város nemzetközi rangú múzeumában, a Museum Folkwangban nem volt elégedett. Úgy tűnik, a korábbi sérelmek mára elfelejtődtek, mert Olbricht új terveiben ismét szerepet kap az esseni múzeum, mint ahogy a város több más intézménye is, amikkel a gyűjtő máris szoros kapcsolatot épített ki. Konkrét olyan hiba vélhetően nem róható fel Berlin vezetésének, ami az értékes gyűjtemény elvesztéséhez vezetett, de azért az ügyre alaposabban rálátók abban többnyire egyetértenek, hogy nagyobb odafigyeléssel, a gyűjtővel való intenzívebb kapcsolatápolással a városhoz is számos ponton kötődő kollekció elvesztése jó eséllyel elkerülhető lett volna. Még akkor is, ha az idősödő gyűjtő számára talán szempont lehetett az is, hogy idejét és erejét ne kelljen két város, a lakóhelyéül szolgáló Essen és a gyűjteményének az elmúlt 10 évben otthont adó Berlin között megosztania. A művészet berlini barátai számára sovány vigasz, hogy Olbricht helyére egy másik magánmúzeum költözik. Ez is egyedülálló a maga nemében, de nem képzőművészeti profilú: az új „lakó” – a kiállítótér alapos átalakítása után – Peter Janssen szamuráj-múzeuma lesz.
Más a helyzet a nemzetközileg még jóval ismertebb Flick-gyűjteménnyel, aminek távozása Berlinből egyértelműen a hatóságok oda nem figyelésére, sőt súlyos hibájára vezethető vissza. Friedrich Christian Flick 1975-től napjainkig épülő kortárs gyűjteménye nemzetközi viszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik, a gyűjtő mára 150 művész 2 és fél ezer alkotását mondhatja magáénak. Egyedülállóan gazdag a kollekció Bruce Nauman munkáiban, komoly súlypontot képvisel a concept art, a minimal art és a videoművészet. A kollekció létrehozásában olyan neves műkereskedők működtek tanácsadóként közre, mint Ivan Wirth és David Zwirner – nem véletlen, hogy az általuk képviselt sztárművészek fontos súlypontjait képezik a kollekciónak. A Flick-gyűjteményt kiemelkedő kvalitásai ellenére sem fogadták és fogadják ma sem mindenütt tárt karokkal, tekintve, hogy pénzügyi forrásait nagyapja, a hadi felszereléseket gyártó és a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb fegyverszállítójaként ismert Friedrich Flick 40 ezer kényszermunkás, hadifogoly és koncentrációs táborokban fogvatartott rab embertelen kizsákmányolásával szerzett vagyona teremtette meg. S bár az 1944-es születésű Friedrich Christian Flick nem felelhet a nürnbergi perben hét év börtönre ítélt nagyapja bűneiért, azt viszont teljes joggal róják fel neki, hogy csak vonakodva, nagy késéssel és anyagi lehetőségeihez képest igen szerény mértékben járult hozzá az egykori kényszermunkások jóvátételi alapjához. A 2000-ben létrehozott alapba csak 2005 áprilisában fizetett be az akkori magánvagyonának 1%-ára becsült összeget, 5 millió eurót. A német-svájci Flick előbb Zürichben akarta létrehozni múzeumát, de a fent említett okok miatti heves ellenállást látva végül Berlin mellett döntött, ahol szintén nem mindenki pártolta a kezdeményezést, de a gyűjtemény nagysága és értéke végül meggyőzte a kétkedőket. Igaz, kezdetben szó volt arról is, hogy a létrehozandó múzeumban feliratok utalnak majd a gyűjtemény felépítéséhez használt pénz eredetére, ez azonban később elfelejtődött. A kollekció, illetve az annak anyagából összeállított időszaki kiállítások az 1960 utáni évtizedek művészetének otthont adó múzeum, a Hamburger Bahnhof épületegyütteséhez tartozó Rieck-csarnokokban kerültek bemutatásra, előbb egy 7 évre kötött, 2011-ig szóló, majd újabb 10 évre, 2021 szeptemberéig meghosszabbított letéti szerződés keretében. (A csarnokok felújításának és berendezésének költségeit Flick állta.)
Valószínűleg egyik fél sem zárkózott volna el a szerződés újabb hosszabbítása elől, csakhogy időközben azt a földterületet, amin a csarnokok állnak, az állami kézben lévő Német Vasutak (DB) eladta egy ingatlanfejlesztő cégnek, amelytől aztán a Berlini Állami Múzeumokat is ernyője alatt tudó Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány 2021-ig visszabérelte. Ez a cég nem hajlandó a szerződés meghosszabbítására, mert olyan ingatlanfejlesztéseket – toronyházakat – tervez az időközben nagyon felkapottá vált területen, amikből lényegesen nagyobb hasznot remél. Ezt persze az eladáskor kellett volna végiggondolni, most már – ahogy a német sajtó stílszerűen fogalmaz, tekintve, hogy egy volt pályaudvarról van szó – elment a vonat.
Megoldást egyedül egy másik, a gyűjtemény elhelyezésére alkalmas épület jelenthetett volna, ilyet azonban végül nem sikerült találni – hogy kinek a hibájából, arról nyilván megoszlanak a vélemények. Az ügy a sajtó szerint mindenesetre a szövetségi kormány, Berlin és a Berlini Állami Múzeumok számára egyaránt roppant kínos. Flick úgy döntött, hogy 2021-ben visszaviszi – időközben ott is újra „szalonképessé” vált – kollekcióját Svájcba, udvariasan hozzátéve, hogy azért persze a jövőben sem zárkózik el az együttműködéstől a berlini múzeumokkal. Utóbbiak számára az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy Flick két részletben, 2008-ban és 2014-ben kollekciójának összesen 268 darabját, köztük Stan Douglas, Dan Graham, Rodney Graham, Candida Höfer, Paul McCarthy, Jason Rhoades, Pipilotti Rist, Anri Sala és mások munkáit a berlini Nemzeti Galériának ajándékozta, így legalább ezek a művek a német fővárosban maradnak.
Az ingatlanbiznisz lehet a háttere egy harmadik magángyűjtemény kilátásba helyezett távozásának; nálunk, magyarországi kapcsolatai okán talán ennek tulajdonosa, Julia Stoschek a legismertebb. A gazdag iparoscsaládba született 45 éves, üzemgazdász végzettségű milliárdosnő (interjúnk vele itt) kortárs gyűjteménye közel 300, zömében európai és észak-amerikai művész csaknem ezer, túlnyomó többségében időalapú, illetve a médiaművészet kategóriájába sorolható alkotását foglalja magában. Ízelítőül néhány név a gyűjteményben képviselt művészek közül: Arthur Jafa, Elaine Sturtevant, Wolfgang Tillmans, Barbara Hammer, Kader Attia, Marina Abramovic, Monica Bonvicini, Paul McCarthy, John Baldessari és Olafur Eliasson. A Julia Stoschek Collection (JSC) már 2007-ben saját otthont kapott Düsseldorfban és ennek filiáléjaként jött létre 2016-ban berlini kiállítóhelye. Utóbbi Kelet-Berlin egyik, sokemeletes panelházakkal telezsúfolt egykori főutcáján, a Leipziger Strassén kapott helyet.
Stoschek bérli a kiállítóhelyet, szerződése 2022-ig szól. A bérbeadó, a Szövetségi Ingatlankezelő Hivatal a következő ciklusra az épület jelentős külső felújítására hivatkozva alaposan meg kívánja emelni a bérleti díjat, miközben a felújításhoz maga Stoschek is sok pénzzel járult hozzá. Felajánlotta azt is, hogy a múzeumának helyet adó épületrészt megveszi, erre azonban nem kapott lehetőséget, mint ahogy nem ajánlottak fel neki olyan helyet sem, ami alternatívát jelenthetne a Leipziger Strasse-i kiállítótérrel szemben. A következő két évben Stoschek még több nagyobb kiállítást tervez Berlinben, hogy „az érdeklődők számára bemutassa az időalapú médiaművészet sokszínűségét és gyűjteményének teljes spektrumát”, ám a sajtó már szinte tényként tálalja, hogy utána hátat fordít a fővárosnak. Stoschek maga óvatosabban fogalmaz; azt mondja, valóban van ilyen terv, de előtte szeretne még „néhány fontos megbeszélést folytatni ebben a témában”. És bár az ingatlanbiznisz érdekeivel szembemenni nem könnyű, talán épp a Flick-gyűjtemény példája ezúttal még időben cselekvésre ösztönzi az illetékes hatóságokat.
Egyelőre viszont csak az a biztos, hogy a gyűjtemény virtuálisan továbbra is hozzáférhető marad Berlinben, mivel a gyűjtő a következő hónapokban csaknem a teljes kollekciót feltölti az internetre. A német sajtóban megjelent egyes hírek szerint Berlin helyett a jövőben Los Angeles lehet a gyűjtemény második állandó bemutatóhelye Düsseldorf mellett; Stoschek az elmúlt években mind több időt tölt az amerikai nagyvárosban.
Nyitókép: Meriem Bennani. Party On The Caps / Kiállítás a Julia Stoschek Collection-ban. Forrás: artrabbit.com
