A tavalyi év összefoglaló adatai csak márciusban válnak hozzáférhetővé, de a három legnagyobb árverőház közel 20%-os – sőt, a Phillips-t a körből kivéve ennél is nagyobb – visszaesése nyilvánvalóvá teszi, hogy 2019 nem volt jó év a globális aukciós piacon. A piaci szereplők és megfigyelők már hónapok óta arra figyelmeztetnek, hogy a visszaesés idén is folytatódni fog, s egyelőre úgy tűnik, prognózisuk beválik. A negatív trend könnyen begyűrűzhet a hazai piacra is, ez azonban mégsem törvényszerű, mivel a magyar piac továbbra is viszonylag zárt – habár már közel sem annyira, mint néhány évtizeddel ezelőtt –, ami sokszor fékezi a globális trendek itthoni érvényesülését.
A tavalyi visszaesést az elemzők többsége főként a műkereskedelmen belüli okokra, elsősorban a csúcsművek kínálatának szűkülésére vezeti vissza – bár külső tényezők, így például a nemzetközi helyzet alakulásának nehezebb kiszámíthatósága, a napjainkra már a legfontosabb aukciós piaci központok közé tartozó Hong Kong részleges kiesése a feszültté vált ottani belpolitikai helyzet miatt, már ekkor éreztették hatásukat. A kínálat bővülése idén aligha lesz jelentős – nem kerülnek minden nap olyan gyűjtemények kalapács alá, mint a Rockefeller Gyűjtemény 2018-ban –, a külső tényezők zavaró hatása viszont erősödhet. Csak néhány példa: sok gazdasági szakértő figyelmeztet egy lehetséges általános recesszió veszélyeire; ma még kiszámíthatatlan a koronavírusnak a műkereskedelemre közvetlenül és közvetve gyakorolt hatása és nem mérhető fel még pontosan az sem, hogyan hat a brexit a legfontosabbak közé tartozó londoni piacra. A műtárgyvásárlás plusz anyagi terhei is nőnek; az aukciósházak a jutalékok növelésével – vagy, ahogy ők többnyire fogalmaznak, a jutalékrendszer átalakításával – kénytelenek ellensúlyozni saját növekvő terheiket, mindenekelőtt azt, hogy egyre többször csak az értékesítésre vonatkozó előzetes garancia vállalásával tudják a csúcsművek potenciális beadóit rávenni arra, hogy piacra dobják féltett kincseiket. Jó példa e költségek növekedésére Jeff Koons Nyulának tavalyi értékesítése; a szobor úgy lett a legdrágább, élő művész alkotta műtárgy, hogy a kalapács ugyanúgy 80 millió dollárnál koppant, mint egy évvel korábban David Hockney festménye esetében, de míg tavalyelőtt erre az összegre (kerekítve) 10,3 millió, tavaly már több mint 11 millió dollárnyi, azaz 700 ezer dollárral több jutalék rakódott.
Az első igazán nagy idei árverés a Sotheby’s régi mestereknek szentelt New York-i aukciója, pontosabban aukciósorozata volt, ami még az előző évinél jobb eredménnyel zárult, bár ehhez hozzáteendő, hogy a régi mesterek viszonylag kis darabszámú kategóriájában az összehasonlítás csalóka is lehet, mert akár egy csúcsmű szereplése vagy hiánya is felforgathatja a trendeket – gondoljunk csak arra, hogy a Salvator Mundi 450 milliója 2017-ben csaknem a felét tette ki a régi mesterek teljes éves aukciós forgalmának. New Yorkban mindenesetre a 338 tételnek több mint a fele a becsérték sávja feletti áron kelt el, 15 mű ára meghaladta az egymillió dollárt és a 94,3 millió dolláros összforgalom 16%-al magasabb volt az előző évinél. Az árverés legdrágább tétele – 17,3 millió dolláros, a művész életmű-rekordját csaknem megháromszorozó árával Giovanni Battista Tiepolo oltárképe lett. A mű beadója jól kalkulált, hiszen a velencei barokk mesterre idén, halálának 250. évfordulója alkalmából a szokottnál jóval nagyobb figyelem irányul.
Aztán jöttek a februári londoni impresszionista, modern és kortárs aukciók – az elsők a brexit után – és velük együtt a hidegzuhany: a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips aukcióinak együttes forgalma 20%-al lett kevesebb a tavalyinál, ami viszont ugyanennyivel volt alacsonyabb az előző évinél, tehát két év alatt a visszaesés már igen komoly mértékű, és vélhetően a bevezetőben említett okokra együttesen vezethető vissza; ezen belül a brexit hatása aligha számszerűsíthető. A kialakult árak és azoknak a becsértékekhez való viszonya arra enged következtetni, hogy az elbizonytalanodás továbbra is inkább a beadói oldalra jellemző, igazán kiemelkedő darabok csak a legfelső alatti ársávokban kerültek kalapács alá. Tény ugyanakkor az is, hogy a licitcsaták csak ritkán tornázták az árakat a becsérték felső határa fölé. Jellemző példa erre David Hockney A csobbanás című munkája, ami a 20 millió fontos kikiáltási áráról csak egyetlen licitlépcsőt mozdulva 21 millióért (jutalékkal együtt 23,11 millióért) kelt el a Sotheby’s-nél. A csobbanás a napjainkban rendkívül felkapott művész egyik kiemelkedő munkája, aminek három variánsa ismert, a legnagyobb a Tate tulajdona, egy másik születése óta ugyanabban a magángyűjteményben van és még nem bukkant fel a piacon. Érdekesség, hogy a most kalapács alá került változatot ugyanaz a milliárdos amerikai gyűjtő, David Geffen vette meg, aki 1985 és – vélhetően – 2006 között egyszer már magáénak mondhatta a képet. A mű 2006-ban – ugyancsak a londoni Sotheby’s-nél – 2,9 millió fontért kelt el, ami akkor életműrekordot jelentett a művész számára. A 21 millió font a Hockney munkáiért adott harmadik legmagasabb ár; kifizetése Geffennek aligha okozott gondot, miután éppen most adta el Beverly Hills-i villáját a világ leggazdagabb emberének, Jeff Bezosnak – potom 165 millió dollárért.
De haladjunk sorjában:
A Sotheby’s február 4-5-i impresszionista, modern és szürrealista árverése drámai, 43%-os forgalomcsökkenést mutatott az előző év hasonló aukciójával szemben; az összleütési ár a 2019-es 87,7 millió fonttal szemben valamivel 50 millió alatt maradt. A kínálat első ránézésre legszembetűnőbb vonása Picasso műveinek teljes hiánya volt, ilyenre a hasonló rangú modern árveréseken régen nem volt példa. Az aukciót lényegében az a három festmény – Camille Pissarro egy és Paul Signac két vászna – mentette meg a teljes kudarctól, amik restitúció keretében a közelmúltban kerültek vissza egykori tulajdonosuk, a francia ingatlanfejlesztő és műgyűjtő Gaston Lévy örököseinek birtokába. A legmagasabb, becsértékét is meghaladó árat 13,3 millió fonttal Pissarro 1888-as pointilista vászna érte el, amit 2000 és 2018 között a Musée d’Orsay-ban láthatott a nagyközönség. Signac egyik, korábban ugyancsak a Musée d’Orsayban kiállított vászna 7,8 millió fontért, a másik 1,3 millióért kelt el. Utóbbi érdekessége, hogy Cornelius Gurlitt müncheni lakásából került elő 2013-ban. A nácik egykori képkereskedője, Hildebrand Gurlitt fia által őrzött művek között – legalábbis eddig – kevés olyat találtak, amit egykori tulajdonosaiktól erőszakkal vettek el, vagy nyomott áron vásároltak meg, s ezek közül a Signac-kép a második, ami visszakerült a műkereskedelembe. Az árverés vezető tételei közé tartozott egy 1912-es gouache is a német expresszionizmus egyik jeles mesterétől, Franz Marctól. A mű most bukkant fel először a műkereskedelemben és becsértékét több mint megduplázva 4,1 millió fontért cserélt gazdát.
A Christie’s csaknem párhuzamosan zajló, hasonló profilú árverésének forgalma sem érte el a tavalyit, viszont meggyőzően körözte le a legfőbb vetélytársét. A 107 millió fontos forgalom több mint 15%-át egyetlen festmény, Tamara de Lempicka Marjorie Ferry kabaré-színésznőt ábrázoló látványos art deco portréja hozta (16,28 millió font), ami új életmű-rekordot jelent a művész számára. Veszélyes utca című képével átírta eddigi legjobb árát George Grosz is; a műveiben több irányzat elemeit ötvöző német festő alkotása 9,74 millió fontért kelt el. A Christie’s-nél nem hiányzott Picasso sem, de mindhárom kalapács alá került munkájának – két festményének és egy szobrának – ára a becsérték alsó határának közelében maradt. A szürrealista szekciót összesen hét munkájával Magritte dominálta, 18,9 millió fonttal az ő nevéhez fűződik az árverés legmagasabb ára is.
A Sotheby’s február 11-i kortárs akciójának forgalma némileg meghaladta a modern aukcióét; a tételekért együttesen 92,48 millió fontot fizettek, ennek egynegyedét David Hockney korábban már említett munkájáért. Hockney mögött Basquiat és Francis Bacon érték el a legmagasabb, 7-7,5 millió közötti árakat. Ismét jól szerepelt régiónk jelenlegi legdrágább kortárs művésze, a román Adrian Ghenie, akinek a Megérkezés című 2014-es vásznáért a becsértéket is némileg meghaladó összeget, 4,18 millió fontot fizettek.
Ezzel a teljesítményével a Sotheby’s meg is nyerte a két nagy ház közötti „kortárs játszmát”, a Christie’s ugyanis másnap csak 56,2 millió fontot tudott összehozni, ami ebben a kategóriában 2010 óta a leggyengébb londoni eredménye és 14,6 %-al rosszabb a legutóbbi hasonló árverés forgalmánál. Míg a nagy vetélytársnál 5 tétel kapott 5 millió font feletti taksát, a Christie’s-nél csak egy, Basquiat Mecset című, harmadik fél által garantált festménye, ám ez csak 3,9 millió fontért kelt el – a nem túl élénk érdeklődést a szaksajtó szerint a mű érzékenynek minősített témája is okozhatta. Ami viszont jól ment, az elsősorban Andy Warhol sztársportolókat, többek között Muhammad Alit, Jack Nicklaust, O.J. Simpsont és Pelét megörökítő sorozata, ami egykor a neves gyűjtő, Richard L. Weisman megrendelésére készült, s néhány darabja most az ő hagyatékából került kalapács alá. A sorozat darabjaiból összesen 112, különböző színárnyalatú példány létezik, egyharmadukat ma már közgyűjtemények őrzik. Ezúttal (is) Ali volt a legnépszerűbb, 4,97 millió fontot adtak érte – igaz, egy másik változat tavaly novemberben New Yorkban ennek az összegnek a duplájáért kelt el. A többi sztár portréja is – a golfozó Nicklaus kivételével – alacsonyabb áron ment el most, mint egy negyed évvel ezelőtt.
A „nagyok” között tavaly egyedül jó évet zárt Phillips most összevont aukción értékesített Londonban modern és kortárs munkákat; a február 13-i árverés teljes forgalma 21,41 millió font lett. A legdrágább tétel, Ed Ruscha Isten tudja hol című 2014-es akrilképe ugyan becsértékének felső határához közel, 3,37 millió fontért kelt el, de a többi sztártétel inkább a taksa alsó határához közeli árat hozott. Keith Haring cím nélküli munkája például 3,2 millió, Damien Hirst ismert „gyógyszeres szekrénye”, a Bodies (Testek) 1,36 millió fontért váltott gazdát. Anish Kapoor, Axel Katz, Adrian Ghenie munkáira nem volt licit.
A tavaszi árverések kilátásait nemcsak a fentebb ismertetett aukciók gyenge eredményei rontják, hanem az a napokban megjelent, igazi szenzációt jelentő hír is, hogy a nagy árverőházak hoppon maradtak abban a versenyfutásban, amit a tavaly decemberben elhunyt neves gyűjtő, a New York-i MoMA korábbi igazgatótanácsi elnöke, Donald B. Marron kollekciójának árverezési jogáért folytattak, abban bízva, hogy a 450 millió dollárra becsült mintegy 300 tételt még májusban kalapács alá vihetik. A mai, beadói szempontból ínséges időkben az ilyen nagy gyűjtemények jelenthetik a megváltást az aukciósházak számára. A Marron-kollekció ékkövei közé többek között két – 1937-es, illetve 1962-es – Picasso-festmény, egy 1957-es Rothko-főmű, továbbá Henri Matisse, Fernand Léger, Cy Twombly, Brice Marden, Willem de Kooning, Gerhard Richter, Mark Bradford és Mark Grotjahn alkotásai tartoznak. A hírek szerint az egyes aukciósházak 300 millió dollár körüli értékben vállaltak garanciát a kollekció egyes tételeire, az örökösek azonban a napokban úgy döntöttek, hogy a műveket nem aukción értékesítik, hanem inkább három top-galéria, a Pace, a Gagosian és az Acquavella közös ajánlatát fogadják el. Eszerint a művek április végén ezekben a galériákban kerülnek bemutatásra és ott is lehet őket megvásárolni. Arra természetesen korábban is számos példa volt, hogy csúcsművek nem nyilvános aukción, hanem galériákon, vagy az árverőházak private sales üzletágán keresztül cseréltek gazdát, arra azonban nemigen, hogy egy ilyen volumenű és jelentőségű gyűjtemény az aukciós szektort megkerülve kerüljön új tulajdonosokhoz. Nyilvánvaló, hogy ehhez az érintett galériáknak az árverőházaknál jobb ajánlatot kellett tenniük, azaz minden bizonnyal magasabb összegű garanciákat kellett adniuk – ennek összegéről, illetve arról, miként osztja el egymás között a kockázatot a három galéria, aligha kerülnek nyilvánosságra megbízható információk. Ha a modell beválik – a kockázat persze óriási, de esély van rá, hiszen a három galéria a szektor legszűkebb elit kategóriájába tartozik, jó néhányat képviselnek is a gyűjteményben szereplő művészek közül, azaz jól ismerik gyűjtői körüket, a Gagosian és a Pace pedig három kontinensre kiterjedő galériahálózatot tart fenn – akkor az árverőházakra még nehezebb évek jöhetnek. Régen volt egy gyűjtemény értékesítésének olyan hatása a műkereskedelem egészére, mint amilyen adott esetben a Marron-kollekció eladásának lehet. Az árverőházak lélegzetvisszafojtva várják a híreket. És bár a galériás szektorban történő eladásoknak általában korlátozott a nyilvánossága, ezúttal, siker esetén, a galériák érdekeltek lesznek abban, hogy bővebben csepegtessék az információkat.
