The Most Beautiful Catastrophe
(Najpiękniejsza Katastrofa)
Kronika Galeria, Bytom, Lengyelország
2018 dec.1. – 2019. jan. 4.
Katowicében egyetlen helyen kék az égbolt: a főpályaudvar óriás led-homlokzatán futó reklámokban. A felső-sziléziai nagyvárosnál nem találhattak volna megfelelőbb helyszínt az ENSZ most véget ért klímakonferenciájának, a COP24-nek. Itt szó szerint a levegőben van a probléma: a barnaszén pora, amellyel errefelé fűtenek. Vagyis a szennyezettség, a nyomában fellépő közegészségügyi problémák és persze közvetetten a klímaváltozáshoz hozzájáruló károsanyag-kibocsátás laboratóriuma ez a vidék. Felső-Szilézia olyasféle helyzetbe került, mint a nyolcvanas években a német Ruhr-vidék. A „régi” gazdaságra alapozott óriási terület, az összenőtt városokból kialakuló metropolisz elvesztette korábbi szerepét, muszáj, hogy új technológiák, másfajta ipar jelenjen meg, más gazdasági szerkezet alakuljon ki itt, és ezzel együtt megváltozzanak az életek. A Katowice központjától hat buszmegállónyira levő Bytom ezen belül is különösen nehéz időszakot él. Míg a nagy testvér, Katowice dinamikus, fejlődő, átalakuló város, a szomszédos Gliwicét pedig a polgári jólét fészkeként emlegetik itt, addig a barnaszén bányászat fővárosa, Bytom kétségbeejtő helyzetet örökölt. Bezárt a bányák jó része, rengetegen vesztették el a munkájukat, de miközben kapaszkodnak a bányászkultúrába és létformába, ténylegesen rámegy az egészségük: Lengyelország a 9. a világon a tüdőrák gyakoriságát tekintve, errefelé pedig igencsak magas a tüdőrák, mint halálozási ok aránya. De rámehet a város is, az elnéptelenedő utcák kiürült házai leromlanak, és azok az épületek is veszélyben vannak, amelyekben még laknak, a bányászat következtében fellépő talajszerkezeti problémák miatt sok épület életveszélyes. Pedig Bytom belvárosa szép. Tényleg. A német hatás, a szecesszió, az erős nagyipar korszaka izgalmas és ambiciózus architektúrát hagyott hátra, élhető arányú és szerkezetű várost, és a látogató nehezen érti, hogy ami pár buszmegállóval odébb (jegyezzük meg: a zsúfolt helyi járaton USB csatlakozókkal töltheted a telefonodat) működik, az itt miért nem. Igaz, Katowice sem az ígéret földje, a légszennyezéstől azonnal fejfájást kap a városba érkező, de Bytom tényleg más időbe ragadt. Lecsúszás, szociális feszültségek, csellengő tinédzserek – akiknek éppenséggel a bytomi Kronika Galeria az egyik menedékük. A városi kortárs galéria, amely persze állandóan küzd az életben maradásért az önkormányzattal, az egyik legfontosabb kultúrahordozó itt. És ráadásul igencsak progresszív programot visz.
Itt nyílt meg az a kiállítás, amely a visegrádi országok ökológiai kérdésekkel foglalkozó művészetéből ad válogatást, és a The Most Beautiful Catastrophe címet kapta. De nem is csak válogatás ez, hanem direkt reakció a COP24-re, a térségbeli helyzetre. Mint a projekt partnere, az artportal / East Art Mags az utóbbi hetekben több cikket is közölt a környezettel, a fenntarthatósággal, az antropocénnel foglalkozó kelet-közép európai művészetről, most nem mondanánk föl újra a leckét. Inkább az érdekes itt, amit Jakub Gawkowski kurátor, a budapesti CEU hallgatója gondolt és összerakott: a kiállítás ugyanis egyrészt nagyon határozottan mutat a lokális felől a globális felé, másrészt a helyzetjelentésnél messze több. Alternatívákat keres, a környezeti katasztrófát feltartóztató lehetőségeket, esélyeket.
December 7-én arra érkeztünk, hogy művészek, aktivisták és a közönség beszélget a kiállítási térben Activism vs Negotiation: Strategies for the Environmental Movement címmel, szemben velük a falon két lovasrendőr Vladimir Turner videójában (Nothing Left Behind), amely a csehországi Climate Camp-en készült, illetve a térben Karolina Brzuzan szobra (SOFI’16, 2018), amely tulajdonképpen térbeli adatvizualizáció: az éhezés mértékét mutatja Európában és Afrikában, egy különös, konstruktivista kompozíció, objekt képében.
Az aktivisták és művészek másnap a katowicei Climate March-on tűntek föl újra, hatalmas rendőri készültség kellős közepén, egy abszolút békés, de nagyon is hangos tüntetésen, amely épp azt sürgette, amitől Bytomban a legtöbben tartanak: a szénerőművek azonnali leállítását, a szénbányászat teljes beszüntetését. Épp itt a helyzet paradoxona: a tüntetők és a COP24 résztvevői is egyetértenek ebben, miközben a helyi lakosság egy része számára nincs más alternatíva, a lengyel kormány pedig a barnaszén-ipar felélesztéséről beszél.
A veszteségek számbavétele nagyon is erős vonulat a kiállításon, az egyik mű, Barbara Sass 1957-ben készült, fekete-fehér filmje (Sycylia), amelyet ma doku-fikciónak neveznének, a nyilvánosság akkori állapotát figyelembe véve egészen meglepő nyíltsággal tárja föl a bányászvidék társadalmi- és közállapotait. Szicília nyilván metafora, és a dokumentumot éppen ez emeli föl és el a konkrét tárgytól, hiszen a filmben foglalt helyi problémákat tágabban, Európa nincstelen, kiszolgáltatott munkásaira is vonatkoztatja. A személyes kockázatot Sara Czyż munkája jeleníti meg brutálisan: a művész nagyanyja tüdőrákban halt meg, az ő emlékére porból összegyúrt tömböt állított, ennyi lehetett az a pormennyiség, amelyet az asszony életében belélegzett, s ezen a matérián az idős nő tüdőröntgen-felvétele látható, kvázi a róla készült utolsó kép.
A kiállítás második emeletén a megváltozott ökoszisztémák, az emberi beavatkozás nyomán átalakult természet (vagy inkább mondjuk így: világ) a fő téma. Az APART kollektíva, a kiállítás egyik megvalósító partnere, amely a Kronikának helyet adó épület homlokzatán egy hatalmas Xenophilia feliratú zászlót helyezett el, szlovákiai bányatavak világát tárja föl filmjében és installációjában (Collapse Under The Stars, 2018, Untitled, from series Continuously Growing Horizontal Underground Stems, 2017, The Most Beautiful Catastrophe, 2018.). Szembeállítva a modern, ipari társadalomról szóló narratívákkal, a bányató és a leromló vidék itt is metaforikussá válik: a mélységben elsüllyednek az utópiák, az egykor ünnepelt indusztriális kultúra és vele az életformánk. Ami marad, az a létezés új értelmezéséről szóló töprengés, a menekülés, a természet újbóli megkeresése.
Diana Lelonek – aki számomra igazi felfedezés volt itt: egyszerre szellemes, okos és drámai munkákat tesz le –, megalapítja a Centre For Living Things-t, egy kutatóprojektet, amely olyan tárgyakat hoz felszínre, amelyek már szinte eggyé váltak a természettel. Eldobott cipő, amelyet nemcsak benőtt a növényzet, hanem új életre tett szert ebben a közegben. Michal Kinderney videója (Transformation, Vapours, Melanosis, 2017) pedig a szennyeződő, kiszolgáltatott, “élőhalott” vizet teszi meg főszereplőjévé. Pavel Sterec és a szociológus Tereza Stöckelová videója pedig az élő organizmusokban található paraziták és a gazdatest kapcsolatáról beszél (Vital Syndicates, 2016, video, 35’00”). A rendszer és a rendszer ellenzéke? Az ellentétek, amelyek kénytelenek együtt élni? Xenofília vs. xenophobia? Mind helyénvaló asszociációk.
De a The Most Beautiful Catastrophe nagyon is elmozdul a helyzetjelentéstől, a probléma felvetésétől a megoldások felé. Alternatív modelljei éppen azért érdekesek, mert ma már kevés, ha a személyes attitűdökön változtatunk, többet járunk biciklivel és nem használunk műanyag zacskót. Magát a gazdaságot, ahogy Ewa Bynczik filozófus fogalmaz a kiállítás egyik kísérőszövegében, a „fosszilis kapitalizmust” kellene lecserélni alternatív modellekre, ami e pillanatban, a COP24 minden dicséretes erőfeszítése ellenére is illúziónak tűnhet. A magyar Kaszás Tamás munkája a személyes alternatívák felmutatásáról szól, a tőle jól megszokott faliújság és „agitka” esztétikával (Sci-Fi Agit Prop Bulletin Board, 2009-2018). A posztapokaliptikus állapotban nem a múltat siratja, hanem a túlélés lehetőségeit hirdeti: hogyan kell fákkal újból benépesíteni egy területet, miként kell fenntartható termelési módokra átállni.
És ami a kiállítás egyik legjobb darabja: az alternatív működésmódokra hozott szép és működő példát Diana Lelonek, aki a lengyel Konin elhagyott külszíni bányamezőin valósított meg egy működő modellt (Seaberry Slagheap, 2018). A tönkrement talajon, a meddőhányókon kevés növény él meg – Lelonek e legellenállóbb fajtával, a homoktövissel kísérletezett. Szabályos brandet épített föl erre: a bogyós termés hasznosítása sűrítményben, üdítőben, különféle termékekben, amelyek valóban kaphatók – Katowicében, a tüntetés után a helyi önkormányzat pavilonjában például árultak is belőlük. A homoktövis bemutatása erős nyilatkozat: ez van, ez marad, ezzel kell valamit kezdeni. A seaberry egyszerű, „túlélő-esztétikája” valamiképp magába sűríti a katasztrófa utáni újrakezdés mentális és fizikális energiáit is, a kiállítás terében pedig egy ládákból, raklapokból, képernyőkből álló installáció mutatja be az aktivista projektet.
Hogy a homoktövis bogyója mivel szembesíti a döntéshozókat, az már más kérdés, mint ahogy az is, hogy a COP24-en kötött megállapodás, vagyis, hogy 2 Celsius fok alatt tartjuk az átlaghőmérséklet emelkedését, majd mire kötelezi őket. A Strawberry Statement, bár sokan emlékezhetnek egy kissé híg amerikai filmre a hatvanas évek diáklázadásairól, eredetileg James Simon Kunen regényének címe. Arra utal, hogy az 1968-as diákmegmozdulások idején a New York-i Columbia Egyetem dékánja azt mondta, a demokratikus diskurzus, a diákok vélemény-nyilvánítása nem több számára, mint hogyha arról beszélgetnének, szeretik-e az epret vagy sem. Nos, jól tudjuk, a politika körülbelül ugyanennyire figyel oda a művészetre és ennyit tart a véleményéről. Annyit biztosan állíthatunk, hogy rosszul teszi. Közhely, de nem árt újra elismételni: a képzőművészet gondolkodásmódjai, közelítései, szubverzív logikái, vizualitása és nyelve ténylegesen segíteni képesek a problémamegoldásban. Akár globális szinten is.
The Most Beautiful Catastrophe
Participants: APART, Karolina Brzuzan, Mikuláš Černík, Sara Czyż, Krzysztof Jung, Tamás Kaszás, Michal Kindernay, Diana Lelonek, Barbara Sass, Marta Senk, Pavel Sterec, Tereza Stöckelová, Vladimír Turner
Curator: Jakub Gawkowski
Cooperation: Katarzyna Kalina
Partners: Agosto Foundation, APART, Artportal.hu
Nyitókép: Diana Lelonek „Hałda Rokitnikowa”, 2018 (instalacja, dokumentacja projektu,2018 – projekt w procesie) | wystawa: „Najpiękniejsza Katastrofa” (kurator: Jakub Gawkowski) | CSW Kronika, Bytom | 1.12.2018-4.01.2019 | fot. Marcin Wysocki
