Talán abból lehet kiindulni, hogy a tévé médium, tolakodóan agresszív,
mindenütt jelen levő, mindenki figyelmét egyaránt kisajátítani akaró
médium. Ahol bekapcsolják, ott megáll az élet, az emberek elhallgatnak
és feszülten figyelik, bármit közvetítsen is éppen. Állítólag különösen
mi magyarok vagyunk ilyenek, hiszen a statisztikák szerint általában
világelsők szoktunk lenni a tévé előtt töltött idő tekintetében.
Világbajnokok vagyunk tehát – a mafla bámulás, a tévé mafla bámulásának
világbajnokai. Már csak ezért is indokolt lenne tehát, hogy végre
elkezdjünk komolyan és módszeresen foglalkozni a jelenséggel, azon belül
magával a tévével, ahogy mondani szokás, a tévével mint médiummal. Mert
számomra egyenesen csoda, hogy a művészet nem foglalkozik a tévével,
sem a modern, sem a posztmodern, sem nálunk, sem pedig a világ más
részein.
Viszonylag hosszasan lehetne sorolni azokat a nagy neveket, akik alkalomadtán hozzányúltak a tévéhez, felhasználták erre vagy arra, de hogy szisztematikusan dolgoztak volna vele, arra tudtommal nincsen példa. Általában a Fluxus-mozgalomhoz szorosan kötődő Nam June Paik neve szokott elsőként az emberek eszébe jutni, csakhogy a koreai származású művész, a kezdeti időszakot kivéve, nem a tévével, hanem a videóval foglalkozott. Az pedig egy másik médium.
Amikor azt mondjuk, hogy médium, máris korunk egyik kulcsfogalmát használjuk, amely a tudományos értekezésektől a mindennapi beszédig lépten-nyomon fölmerül. Hallgatólagosan vagy kifejtve úgy képzeljük hogy a médium az, ami valamilyen módon meghatározza a tudatunkat, a képzeletünket, a környezetünkhöz és a nagyvilághoz fűződő viszonyunkat. A világról szerzett információink döntő többségét – mondja Niklas Luhmann, német szociológus –, különféle médiumokon keresztül szerezzük, ami olyannyira igaz, hogy ez alól a mégoly kritikus médiaszociológus sem kivétel. Egyáltalán nem véletlen, hogy a médium kérdése immár legalább fél évszázada az elméleti érdeklődés homlokterében áll, s olyan presztízsre tett szert, mint talán egyetlen más fogalmunk sem. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, arra kell jutnunk, hogy egyszerűen nincsen jelentése, illetve olyan sok van neki, hogy lehetetlen meghatározni, melyik is az „igazi”. A médium jelenlegi státusa engem leginkább a Szentháromság kérdésének egykori jelentőségére emlékeztet.
Michael Foucault, a francia szellemi élet egykori vezéregyénisége nem sokkal halála előtt, talán mély álomból fölébredve, első hallásra furcsának tetsző kérdést tett fel magának: azt, hogy vajon miért nem foglalkozunk a Szentháromság kérdésével. Mármint hogy a korabeli értelmiség, beleértve őt magát is, miért hanyagolta el ezt a súlyos problémát. Foucault kérdésének súlyát természetesen az adja, hogy az európai szellemi élet csúcsán legalább három évszázadon keresztül ez volt a központi téma. Akkor most miért nem beszélünk róla? És miről beszélünk helyette? Természetesen nem dicsekedhetünk azzal, hogy a Szentháromság kérdését megoldottuk volna. Nem oldottuk meg. Akkor hát miért nem téma tovább?
Foucault erre a kérdésre nem tudott felelni. Annak ellenére nem, hogy bizonyára épp ő lett volna a leginkább illetékes a kérdés megválaszolására. Marad tehát a másik kérdés, hogy vajon mivel foglalkozunk a Szentháromság helyett. Friss német könyvkatalógusokat lapozgatva két kulcstémát találtam, amivel a nemzetközi értelmiség mostanság a leginkább bíbelődik. Az egyik a globalizáció, a másik pedig a médiaelmélet. Ráadásul a kettő szorosan össze is függ egymással, hiszen médiumok nélkül nem lenne globalizáció. Ahhoz, hogy globalizációról beszélhessünk, a földgolyó egymástól távol eső helyeit valahogy össze kell kapcsolni. És egybeek mellett épp ez az az összekapcsolás, ez a kapcsolat a médium.
Maga a szó magyarul elsősorban közeget, közvetítőt jelent, meg sajnos még sok egyebet is. S ezért döntően a médiaelmélet ősatyja, a kanadai Marshall McLuhan a ludas, aki rögtön a kezdet kezdetén olyan fogalmi káoszt teremtett, amit azóta sem sikerült renddé varázsolni. Értelmezői egymással versengve mutatják ki ránk hagyott műveiben a médium szó újabbnál újabb jelentéseit. Legfrissebb értesüléseim szerint jelenleg körülbelül húsznál tartanak. S közben érdemes tudnunk, hogy nem babra megy ki a játék. Hiszen ha sikerülne megtudnunk, hogy mi is az a titokzatos médium, arra is rájönnénk, vajon mire gondolt a kanadai gondolkodó, amikor azt állította, hogy az emberiség összes forradalma médiaforradalom, ugyanakkor az a rengetegszer idézett szlogenje is értelmet nyerne, miszerint maga a médium az üzenet. Ha angolul beírjuk valamelyik értelmesebb internetes keresőbe (The Medium is the Message), garantáltan – merthogy kipróbáltam – több mint negyvenmillió találatot kapunk.
De, bocsánat, hogy lenne már maga a médium az üzenet? Miként üzenet a médium és vajon miféle tartalmú üzenet? Ezen a kérdésen már sokan elgondolkodtak, érdekes módon, különösen a tévé vonatkozásában: vajon azért kapcsoljuk be a tévét, hogy a tévét nézzük, vagy azért, hogy az esti mesét, esetleg a híradót vagy az utána következő filmet nézzük meg? Mit nézünk, amikor tévézünk? Hogy kell ezt érteni? Senki sem tudja, ami viszont nem akadálya annak, hogy ipari mennyiségben idézzék a híres szlogent, amely mellesleg eredetileg nem is a tévére vonatkozott, hanem a festészetre, azon belül a modern művészet központi jelentőségű irányzatra, a kubizmusra. És semmi okunk elhallgatni, hogy az eredeti szövegkörnyezetben és vonatkozásban bizony még értelemmel is rendelkezett. Hogy pontosan milyennel, azt azért nehéz pontosan meghatározni, mert a médium néhány oldallal később már nem közvetítő, hanem az emberi test meghosszabbítása, máskor meg az emberi érzékszerveké. Hogy mást ne mondjak, a ruha McLuhannál azért médium, mert az emberi test hőmérsékletét „hosszabbítja meg”.
De mi most legyünk földhözragadtak, és összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy a médium alapvetően közvetítő. Mint ilyen máris ősi eredetű, és közvetlenül a spiritiszta hagyományból szakadt ki. Nem mellékes, hogy a médium ebben a tradícióban még húsvér ember volt. Hogy egy képzőművész vonatkozásában hozzak fel példát, Erdély Miklós édesanyja, Óriás Aranka híres spiritiszta médium volt. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy a spiritiszta szeánszon ő beszélt, az ő szája mozgott ugyan, de nem a saját üzenetét közvetítette a hallgatóság felé, hanem a megidézett holtakét. Ő tehát ebben a helyzetben „csak” közvetített. De tegyük fel, hogy a szeánsz után leülünk Óriás Arankával a presszóban kávézni. Nekem nem volt alkalmam kipróbálni, de minden bizonnyal az történt, hogy amikor a kávét dicsérte, akkor már megszűnt médium lenni. Akkor már ismét Óriás Aranka volt, egy kedves személy, aki a saját üzenetét közölte. És épp ebben rejlik az összes médiaelmélet központi problémája, nevezetesen abban, hogy vajon meddig médium a médium, bármit értsünk is ezen a titokzatos értelmű szón.
A televízióra vonatkozóan a következő helyzettel találjuk magunkat szemben: amíg be van kapcsolva és normálisan működik a tévé, addig a sugárzott műsort nézzük, a médiumot pedig egyszerűen nem látjuk. Ha elromlik vagy kikapcsoljuk, akkor magát a tévét látjuk ugyan, de akkor az már nem médium, hanem a többi bútorhoz hasonlatos fizikai tárgy. Mit akarok ezzel állítani? Azt, hogy a médium kérdése ezen a kritikus ponton válik a Szentháromság kérdéséhez hasonlatossá. Egyesek szerint a Szentháromság problémájával azért lehetett évszázadokon keresztül foglalkozni, mert az Istent senki sem látta. Most hasonló a helyzet: a médiumokról, így a televízióról mint médiumról is azért lehet és kell végeláthatatlanul sokat beszélni, mert a médiumok éppúgy láthatatlanok, mint ahogy az Isten is az. A mai művész tehát hasonlóan nehéz helyzetben van, mint a középkori teológus: mindkettőnek a láthatatlant kellene szóra bírnia, meg- és bemutatnia, ami nem könnyű feladat. Minden bizonnyal ez a magyarázat arra, hogy a képzőművészek eddig alig foglalkoztak a televízióval, meg talán arra is, hogy az első igazán komoly médiateoretikus az a McLuhan lett, aki hívő katolikus volt, és pályáját a középkori teológiai viták jeles kutatójaként kezdte. Sietek hozzátenni, mert ezzel McLuhan tisztában volt, hogy a médiumok addig maradnak láthatatlanok, amíg nem történik velük valami rendkívüli. Például a festészet mint médium is hosszú évszázadokon keresztül láthatatlan volt, mindaddig, amíg meg nem jelentek az olyasfajta rendkívüli körülmények, amelyeket például a kubisták idéztek elő: a kép tartalma olyannyira visszafogódott, felfüggesztődött vagy kisiklott, hogy – mint azt McLuhan pontosan észrevette – tényleg a közvetítés hogyanja, vagyis a médium lett az üzenet.
A cikk lejjebb folytatódik.