Gulácsy Lajos a XX. század modern művészet egyik legegyedülállóbb alkotója volt, akinek sem igazi előfutára, sem követői nincsenek. A kiállítás a sokszínű életművet a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében több szekcióban, egyszerre kronologikus és tematikus sorrendben mutatja be; a festő Na’Conxypan-képeit például először láthatjuk így együtt.
Rövid budapesti tanulmányait követően 1902 elején Rómába utazott, és innentől kezdve életének jelentős részét Itáliában töltötte. Külföldi tartózkodása nagy hatással volt munkásságára. Ő magát a Historia d’Arte örökösének vallotta: a kiállításon végigkövethetjük, hogyan járta be az egész művészettörténetet a középkori mesterektől kezdve, a reneszánszon és a barokkon át, a rokokón keresztül, egészen a biedermeierig.
A kiállítás első szekciójában olyan meghatározó portrékat láthatunk a művésztől, mint az Önarckép esti fényben(1904), amelyet első gyűjteményes kiállítására – amit 1907-ben a budapesti Uránia műkereskedésben rendezett Márffy Ödönnel együtt – Firenzéből küldött haza. Az alkotó saját arcmását a firenzei tájba helyezve fejezi ki, mennyire kötődött Itáliához. A háttérben kubusokká redukálódott házak, az izzó és hullámzó firenzei tájkép, árnyékba borult arcának erős plasztikus vonásai is személyiségét fejezik ki. Önvallomásos erejű arckép ez, amelyen keresztül a festő a saját a helyét próbálja megtalálni a világban és a művészetben.
Portréi kulcsszerepet játszanak életművében. Az Itáliával azonosulni vágyó festő a klasszikus művészlét jegyeit használva helyezi magát képzeletbeli szerepekbe. Játszi könnyedséggel festette le magát középkori itáliai viseletben A cselszövő(1904), holland parasztként a Cogito ergo sum (1903), vagy muzsikusként Az orgonista (1908) című festményeken. Láthatjuk piperkőc rokokó gavallérként, középkori szerzetesként, de spiritualista mágusként is. Álarcaihoz új neveket is kreált, így néhol mint Luigi, Louis Gaulois, Birkabordiani Gullaccy Lajjos vagy Na’Conxypan hercegeként tűnik fel.
Gulácsy Lajos az itáliai mesterek, a reneszánsz és a rokokó mellett rajongott a preraffaelita művészekért is, köztük Dante Gabriel Rossetti Dante témájú képeiért, melyek forrásai lehettek Gulácsy 1903-ban festett Dante című portréjának. A festő azonosulni tudott az úgynevezett modern költővel, aki önmagát tette meg művei főhősének, mint maga Gulácsy is, így többször is Danteként azonosította magát festményein.
A kiállítás laza kronologikus sorrendben, tematikusan vezeti végig a látogatókat ezen az egyedülálló életművön. A Dal a rózsatőről (1904) című festményét például a preraffaelita szekcióban láthatjuk. Ezt Gulácsy az egyik legfontosabb képének tekintette és 1905-ben mutatta be a Műcsarnok kiállításán. Képén többféle stíluseszmény keveredik. A profilnézet a korai reneszánszt idézi: míg a nő fásult, elfojtott érzékisége a preraffaeliták jegyeit hordozza, addig a rózsa – mely a századforduló költészetében a halált és a szerelmet is kifejezi – a szimbolizmusra utal és erős kontrasztban áll a sápadt női arccal.
Rossetti képei mellett Watteau művei is hatással voltak az alkotó munkásságára, így a preraffaelita képek után egy rokokó miliőbe sétálunk át, ahol egymást váltják a vattacukorszerű, andalító művek és a groteszk figurákkal benépesített baljóslatú jelenetek. A festő főműve, a Rococo Concerto (1913) is ebben a korszakában készült.
Gulácsy Lajos nem csupán a képzőművészet iránt érzett elhivatottságot, de az irodalom is éppúgy érdekelte. A Baross kávéházban összegyűlő irodalmi társaságnak, a Balszélfogónak volt különc karaktere, aki szoros barátságot kötött Juhász Gyulával és Keleti Arthurral is. Utóbbinak A kámzsás festő strófái című kötetéhez 1912-ben illusztrációkat is készített; ezeket is megtekinthetjük a kiállításon. Mindemellett itt ismerte meg Ady Endrét és Dutka Ákost is. Keleti kötetének grafikái után egyre gyakrabban kérték fel könyvillusztrálásra, illetve díszleteket és jelmezeket is tervezett a Thália Társaság és az Új színpad darabjaihoz. Ebben a szekcióban kéziratokat és egy-egy művét is elolvashatjuk, mint például a Tűnődés című írását, amely 1909-ben jelent meg az Egyetemi Lapokban.
Az irodalmi kitekintés után a tárlat talán egyik legjobban várt szekciója következik, ugyanis a közönség először láthatja együtt Gulácsy Lajos képzeletbeli városát, Na’Conxypant. 1902-ben készült el a Na’Conxypan város a Marsban című festménye. Gulácsy nem csak képeket, de történeteket és saját nyelvet is írt a marsbeli városnak, sőt saját szótárat is szerkesztett. Annyira azonosult saját világával, hogy sokszor Na’Conxypan hercegeként hivatkozott magára. Na’Conxypanban hull a hó (1913) című képe valósággal magával ragadja a nézőt. A szekció mesebeli szereplőit látva és a Holdkifli kisasszonyról, Borgborgról vagy éppen a csodaszakácsról szóló történeteket hallgatva újra gyermeknek érezhetjük magunkat. Varázslatos utazás ez egy különc elme világában.
Az álomvilágot magunk után hagyva Gulácsy tájképein és portréin merenghetünk. Ahogy azt maga a festő írta: „Én csak félig álmodva élem a világot.” Kitűnő megfigyelő volt, aki a táj pillanatnyi szépségét fogta meg képein, és aki realista felfogását kamatoztatva jelenített meg egyszerű embereket a papírlapon: öregeket, munkásokat, gyerekeket vagy éppen bohócokat.
A művészt a női nemhez sem mindennapi viszony fűzte. Női portréin (még ha fel is fedezünk egy-egy valós arcot) a legtöbb ábrázolás fantazmagória. A Kalapos nő rózsaszállal (1904) című festménye Gulácsy női ideáljának a megtestesítője, amely maga a rejtély és titokzatosság. A profilnézetben ábrázolt, szinte már monokróm kép egységét a szem kéke töri meg. A képen a kontúr és a finom motívumok ellentétben állnak a merész ecsetkezeléssel.
Az ideákon és az álomszerű jeleneteken túl a szomorú valóság tárul elénk az utolsó szekciókban – az az időszak, amelyben a művész elmeállapotában drasztikus romlás következett be. Gulácsy Lajos festményei között már életművének korai szakaszában is találkozhatunk olyan képpel, amely lappangó, később egész személyiségét befolyásoló mentális állapotára utalhat. Azonban a végső fordulatot az első világháború kitörése okozta, amely Velencében érte. Ekkor festő barátjához, Silvio Sartorihoz költözött, de elmeállapota továbbra is romlott: hallucinációk, üldöztetési téveszmék, pszichotikus zavarok gyötörték, ezért 1914. augusztus 19-én a velencei San Servolo szigetén található elmekórházba szállították. Az ott töltött hónapok alatt Gulácsy állapota változó volt, de folyamatosan alkotott. Ebből az időszakból láthatjuk például A San Servolo kertje (1914-1915) és a Guerra (1914-1915) című színes rajzokat, melyek megrázó élményt nyújthatnak az eddig látott alkotásai után.
A festő idegállapota végül kihatott művészetére is. A Guerra című ceruzarajzon Gulácsyt láthatjuk, ahogy bohócsipkában zavartan néz maga elé és körülötte megelevenednek víziói. 1915-ben tért haza Magyarországra, Arte vita natura (1916-1917) című festményét már itthon készítette. A kép művészetének egyfajta összefoglalása, melyen szokatlan gazdagságban vonul fel Gulácsy munkásságának kedvelt formavilága és kellékei: szoborfehér nők, hegyes végű ciprusok, antik kerámiák, romok, a szél fújta itáliai táj, gyertyák kavargó füstje. Gulácsy a Rococo Concerto (1913) című festményét (amely legnagyobb méretű képe volt) még 1914-ben három részre szabdalta, arra hivatkozva, hogy a nagy képek nem illenek az ő egyéniségéhez. Így született meg a Rózsalovag (1916-1918), mely a kép jobb oldala volt és viszonylag ép állapotban maradt meg, valamint Az ópium szívó álma (1916-1918), amely a mű bal oldali részét képezte és Gulácsy 1918 előtt erősen átfestette. A kompozíció középső része, mely rokokó öltözetű muzsikusokat ábrázolt, 1922 előtt elveszett.
A művész 1916-1918 közötti időszakban még festett néhány képet (Fellázadt játékszerek, Misztikus kompozíció), melyek már teljesen eltávolodtak addigi stílusától. Sötét, szürreális képek ezek, egy megtört elme kivetülései, tele zavaros, megfejthetetlennek tűnő szimbólummal. 1918 után már egyáltalán nem alkotott, 1919-ben pedig már a Moravcsik-klinika betege volt, állapota azonban itt sem javult, így 1924. április 20-án átszállították a Budapest-Lipótmezei Magyar Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézetbe. Életének utolsó pár évét, egészen 1932-ben bekövetkezett haláláig, katatón állapotban töltötte. A kiállítás utolsó szekciója ezekről az évekről emlékezik meg. A terem vakítóan fehér falain már nem láthatunk képeket, csupán alkotásainak címeit és a művész kórlapját.
