Művészet a fényképezőgép lencséjén át
(L’art sous l’objectif), Pompidou Központ,
Párizs, augusztus 5-ig
A művészeti alkotások a legszemélyesebb benyomásokra, érzésekre, intuíciókra épülnek, így aztán érthető, hogy nagyon ritka a kiemelkedő műveket létrehozó szerzőpárosok felbukkanása. Ha tudunk is néhány példát hozni az irodalomból (Ilf-Petrov), a zenéből (Lennon-McCartney) vagy a képzőművészetből (Gilbert és George), azért a művészet többnyire mégis „egyszemélyes” műfaj. A párizsi Pompidou Központban nemrég megnyílt fotókiállítás most egy Európában lassan elfelejtett, de az amerikai kontinensen nagyon megbecsült alkotóközösséget, a Shunk-Kender műhelyt mutatja be. A Németországban 1924-ben született Harry Shunk 1957-ben találkozott először a nála 13 évvel fiatalabb, Baján született és az 1956-os forradalom idején Párizsba menekült Kender Jánossal. A jelentős korkülönbség ellenére a fotózás és különösen a képzőművészeti események fotó-dokumentálásának szándéka hamar hidat épített a két tenni vágyó művész között, és már 1959-ben együtt fotózták Yves Klein első performanszát. Kezdetben csak közös baráti körük – Klein mellett Jean Tinguely, Niki de Saint Phalle, Martial Raysse, Daniel Spoerri – kiállításain készítettek felvételeket, de aztán a képek dokumentációs értékét, fontosságát – és nem utolsó sorban eladhatóságát – is látva, Párizs szinte valamennyi sikeres galériájának rendszeres és szerződéses fotósai lettek.
Az igazi áttörést számukra az az 1960-ban készített felvétel hozta meg, amelyen a Nouveau réalisme egyik alapítója és vezetője, az avantgárd akcióiról híres Yves Klein, egy ablakból látszólag a mélybe veti magát. Később persze kiderült, hogy az esemény minden részlete előre pontosan megtervezett performansz, a felvétel pedig egy ügyesen kidolgozott fotomontázs volt, de ez a már megszerzett világhíren nem sokat változtatott. Ettől kezdve, egészen 1967-ig – amikor is a két fotós, főként Andy Warhol és Claes Oldenburg késztetésére, az amerikai kontinensre költözött – több tízezer, szinte kizárólag képzőművészeti vonatkozású felvételt készítettek.
Az alkotópáros munkásságát nemcsak a szakirodalom, de a Pompidou Központ kiállítása is két jól elkülöníthető részre osztja: az 1958-63 közötti párizsi, és az 1967-73 közötti amerikai tevékenységükre. Párizsi működésükhöz hasonlóan, a New York-i underground művészeti életének szinte valamennyi eseményén jelen voltak, és nemcsak a nagy és sikeres galériák vernisszázsain, hanem az akkor még névtelen, csak később híressé váló fiatalok rögtönzött és szűk körű performanszain is. Andy Warhol Factory-jától kezdve, a japán Yayoi Kusama utcai happeningjein át, Christo becsomagolási akcióit is beleértve, mindenhol ott voltak, és a kortárs avantgárd képzőművészet minden fontosabb művészét és eseményét dokumentálták. A szerzőpáros sohasem fedte fel, hogy az egyes képek készítője ki is volt kettejük közül. Tartották magukat a szerződéssel is szentesített megállapodásukhoz: valamennyi 1958 és 1973 között készített képüket egységesen Shunk-Kender néven jegyezték, ugyanis kezdettől fogva ezt a művésznevet használták. Párizsban főként spontán körülmények között dolgoztak, Amerikában viszont egyre több felvételt készítettek barátaik műtermében is: képeiket a nagy gondossággal megtervezett technikai tökéletesség, a fények visszafogott használata mellett a mindenkor megnyilvánuló diszkréció és intimitás jellemezte. Modelljeiket nem meglesni akarták, hanem velük együtt hosszabb időt eltöltve, egyéniségük lényegét keresték.
Szinte hihetetlen, hogy 1973-as szétválásakor a szerzőpáros kétszázezer (!) fényképből, diából, kliséből álló dokumentációt adott át a Roy Lichtenstein Alapítványnak, ahonnan 2014-ben több mint tízezer darab került a Pompidou Központ Kandinszkij-könyvtárának tulajdonába. Közülük jó kétszázat mutatnak most be a tágas, jól megvilágított és információkkal bőven ellátott kiállítási teremben.
A látogatóban – különösen ha magyar és a fotóművészet is érdekli – több kérdés is felvetődik: Az egyik, hogy mit vitt magával Magyarországról a húszéves korában a világnak nekivágó Kender János. Képalkotói tehetséget, művészeti ambíciót, netán jó kereskedelmi érzéket – vagy mindezeket együtt? A másik, hogy hogyan lehet fotókat közösen készíteni? Gilbert és George műtermi felvételeinél még elképzelhető, hogy a beállítások, a háttér, vagy a dekoráció közös, egyeztetett munka eredménye, de hogy egy utcai performansz spontán módon készített felvételekor ki nyomja meg az exponáló kioldóját, az mégiscsak egyéni cselekvést feltételez.
Nos, ezekre a kérdésekre nemcsak a mostani kiállításon nem kapunk válaszokat, hanem a nemzetközi szakirodalomból sem. Az alkotópáros együttműködésük előtti, illetve szétválásuk utáni időszakáról sem képek, sem katalógusok, sem interjúk, riportok vagy visszaemlékezések nem készültek. Harry Shunk 82 évesen, 2006-ban halt meg, János Kender pedig 2009-ben, 72 éves korában, egy idősek otthonában, ahol teljes visszavonultságban töltötte utolsó éveit.
A kiválóan komponált felvételeken túlmenően, a Shunk-Kender szerzőpáros felbecsülhetetlen értékű dokumentációval járult hozzá az 1960-70-es évek művészetének megismeréséhez, megértéséhez is.
A Shunk-Kender fotókiállítás ingyenesen látogatható.
