2013 decemberében elhunyt Sinkó Katalin, s vele a művészettörténész-muzeológus szakma egyik legszélesebb látókörű, iskolateremtő alakja távozott közülünk.
Szakmai karrierje nem szabályosan indult. Művészettörténészi diplomája megszerzése előtt egy évtizeden keresztül a BÁV-nál becsüsként dolgozott, majd 1980-tól a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa volt, ahol valóságos műhelyt teremtett maga körül. A műkereskedelemből kivételes tárgyismeretet hozott magával, s ez a szilárd alapot jelentő tudás széleskörű érdeklődésének köszönhetően interdiszciplináris módszerekkel párosult a munkáiban. Mindig nyitott szellemével, múlhatatlan kíváncsiságával különböző tudományterületek módszereit, eredményeit építette be saját kutatásaiba. Otthonosan mozgott a néprajz, történelem, kulturális antropológia, kultusztörténet területein, s ezek kérdésfeltevéseit, problémalátását beemelve a művészettörténeti-diskurzusba, folyamatosan tágította saját tudományának határait.
Komplex szemléletét ma kultúratudományinak neveznénk, s e módszertani összetettségnek köszönhető, hogy írásai szemernyit sem veszítettek frissességükből. Érdeklődésének középpontjában a historizmus és a 19. századi művészet állt; foglalkozott egyebek között emlékműkultusszal, ikonográfiával, műgyűjtéstörténettel, tudománytörténettel, a magas és a populáris kultúra határterületeivel. A képzőművészetet mindig történeti kontextusban tárgyalta, s számos kiállítást rendezett, melyek megkerülhetetlenek a 19. század kutatói számára (Válogatás magyar magángyűjteményekből, Aranyérmek-ezüstkoszorúk, Történelem-kép).
Nyugdíjba vonulását követően sem hagyta abba a munkát. Témavezetőként doktoranduszok kutatását irányította, emellett 2009-ben megírta a magyar múzeumtörténet máig legteljesebb, szemléletileg legmodernebb összefoglalását Nemzeti Képtár címen. Ajtaja mindig nyitva állt, munkatársak, tanítványok látogatták. Minden érdekelte, és tanácsokkal látott el mindenkit, aki hozzá fordult: segített, ötleteket adott, velünk együtt gondolkodott. Arra ösztönzött, hogy kételkedjünk akár tudottnak vélt dolgokban is, és ne csupán a művészettörténeti szakirodalomra hagyatkozzunk, mert kérdéseinkre a választ olykor más területeken találjuk. Legutóbbi tudománytörténeti tanulmánya, a Recepció és kreativitás. Művészettörténeti metahistóriák a stílustörténetek kialakulásáig elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Opus mirabile díját. A díjátadó ünnepségre már nem tudott elmenni, s a 2012-ben önálló kötetben kiadott tanulmányainak (Ideák, motívumok, kánonok. Tanulmányok a 19-20. századi képkultúra köréből) könyvbemutatójára sem kerülhetett sor.
És most hogy lesz? – tettük fel egymásnak a kérdést többen ijedten, sírással küszködve. Nem fogunk sütizés közben újabb kutatásokról, irányzatokról beszélgetni, kiállításokat megálmodni? Nem fogja félig kész szövegeinket olvasni, és segítségként nem halmoz el minket újabb elolvasandó könyvekkel? Amikor jövőnket, a magyar múzeumügy perspektíváit kétségbeejtőnek látjuk, nem fordulhatunk többé Katihoz, aki a jelent is mindig a történész távolságtartásával, humorral és iróniával szemlélve bölcs tartózkodásra intett, és józan cselekvésre ösztönzött?
Sokan, sokat tanultunk tőle. És most hogy lesz?