A kritikának azt kell megmutatnia, miként van az, ami van,
nem pedig azt kell közölnie velünk, mit jelent.
Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk.
(Susan Sontag: Az értelmezés ellen )
Két méltán híressé vált részlet Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című kötetéből:
1. „Mert a filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy.”[1]
2. „Egy mondatot érteni annyit tesz, mint egy nyelvet érteni. Egy nyelvet érteni pedig annyit tesz: egy technikát uralni.”[2]
Egyrészről a nyelv hatalmi eszköz. Amiről tudunk nyelvileg nyilatkozni, azt valamilyen módon uraljuk és domesztikáljuk (vagy legalábbis ennek a látszatával ámítjuk magunkat). Az írás és a beszéd, a nyelvi megnyilatkozás fontos részét képezik a gondolkodásnak, a fogalmi és értelmi megismerésnek, ezáltal pedig a valóság megkonstruálásának. Ahogyan és amiről szólunk, amilyen „nyelvjáték” mentén strukturáljuk a tapasztalatainkat, az meghatározza magát a valóságot, amelyben mindez végbemegy. Ezáltal a megszólaló szinte minden esetben egy hierarchikusan fölérendelt helyzetben tűnik fel a megszólalás tárgyát illetően. Most tekintsünk el az olyan komplex nem-karteziánus paradoxonoktól, mint amilyenek az önmagunkról való beszéd vagy az önreflexió kérdéses esetei. A nyelv használója bármilyen retorikai fogás ellenére, hatalmi szempontból szinte elkerülhetetlenül megnyilatkozásának tárgya fölött találja magát, hiszen ő beszél az adott dologról és nem fordítva. A(z) (el)beszélt majdnem elkerülhetetlenül alárendelődik a beszélőnek, akárhogy is próbáljuk ezt különböző módokon palástolni.
Másrészről a gondolkodás, az értelmi megragadás súlyos akadályokba ütközik akkor, amikor a nyelv magára hagyja őket. Amikor szabadságra megy, tehát nem végzi megfelelően és tőle megszokott módon a munkáját vagy a neki szánt feladatot. A feladatot, hogy konceptuálisan megragadhatóvá, elrendezhetővé és közölhetővé tegye a fizikai és lelki érzetek, benyomások és tapasztalatok sokaságát. Problémák akkor születnek, amikor valamilyen ficam, szakadás vagy üzemzavar lép fel az amúgy zökkenőmentesen zajló események sorában. Ahogy a kilincs létezését is csak akkor vesszük észre, amikor nem tudjuk vele kinyitni az ajtót. Porszem az olajozottan működő értelmezés gépezetében, nyelvi botlás vagy virulensen fertőző digitális kód a virtuális adathalmazok felhőjében. Amikor nyelvezetünk megbicsaklik és az értelmünk fennakad egy megmagyarázhatatlan jelenségen, egész létezésünkben, a megértés sebes áramlásában következik be egyfajta megtorpanás. A világ hirtelen sötét, fenyegető (de egyben izgalmas) rengeteggé válik, amikor eláll a szavunk és a logosz fénye többé nem képes bevilágítani a környező tisztást. A nyelvhalált logocentrikus pánik követi. Ki akarná hát józan ésszel, hogy nyelve, e hűséges jó szolgálója felmondja a szolgálatot és a megértés előtti vagy azon túli kietlen pusztaságba taszítsák? Vagy a valóság burjánzó dzsungel lenne és éppen a nyelviség, az értelem és az ideológia lenne az, amely a ráció nevében egyhangúan letarolja a „boldog Bábel” érzéki sokféleségét? Hogyan függ össze mindez a posztmodern beszédmóddal, valamint a hazai, kortárs művészeti mezők helyzetével?
A modernitásból a posztmodernitásba való át(nem)menetet rengeteg módon megragadhatnánk. Az egyik jól bevett megközelítés szerint egy mentalitásbeli változásban detektálhatjuk legpontosabban az elmozdulást. Így foglalja össze a kérdéskör egy igen fontos szeletét Nemes Z. Márió a nemrég megjelent Poptechnikák – Komplexitás a népszerű kultúrában című tanulmánykötetben:
Welsch gondolatmenete szerint az inkubáció központi eredménye a radikális pluralitás, mely olyan kulcsfogalom, amiből a posztmodern diskurzusok visszatérő toposzai, mint a Nagy Narratívák vége, a szubjektum feloldódása, az értelem decentralizálása, a nem-egyidejűségek egyidejűsége, egyaránt értelmezhetőkké válnak. A pluralitás lehetőségként már a modernben is megjelenik, ugyanakkor ott még – Adorno értelmezésére hagyatkozva – egy metafizikai-politikai hanyatlás szimptómájaként, negatív előjellel mutatkozik meg, amivel szemben az „egészre”, az „egységre” vonatkozó vágy alkotná a modernség egyik alappremisszáját.[3]
Többek között az említett jellemvonások alkothatnák egy posztmodern esztétika alapjait is. Egy olyan művészetszemléletet, amely inherens módon gyanúval kezel bármiféle racionális ideológiát, mivel azokat a modernitás értelem- és egységfétisének lenyomataiként azonosítja. A posztmodern elrendeződések ebből kifolyólag gyakran a felfokozott érzékibe vagy a misztikusba menekülnek, valamint a hiper- és az irracionalitás határán egyensúlyozva próbálják meg kikerülni a nyelviség és a nyelvi megragadhatóság modern maradványait.
A magyarázó-értelmező szubjektum fallogocentrizmusának gyökerei egészen a felvilágosodásig nyúlnak vissza. A rideg értelem hübrisze azonban a posztmodernitásban már sokkal inkább egyfajta hermeneutikai ballasztként detektálódik, amit a művészet megpróbál inkább levetni magáról. A megcsontosodó ideológiák mentén működő interpretációs mezők nem képesek többé mit kezdeni a művészettel, legyenek azok Francis Bacon kései festményei, David Lynch filmjei, Thomas Pynchon irodalma vagy a Massive Attack zenéje. Minderről, az amerikai posztmodern próza kapcsán, így fogalmaz Sári B. László:
(…) nem nehéz belátni, miért tűnt el szinte teljesen magára a prózára vonatkozóan a „posztmodern” kifejezés a kritikai diskurzusból, maga az amerikai posztmodern próza pedig az érdeklődés homlokteréből. Bár a posztmodern szövegeknek jelentős hivatkozási pontja a „rendszer”, ezek az utalások – egyrészt a „rendszerhez”, másrészt magához a nyelvhez fűződő ellentmondásos viszony miatt, vagyis intézményes és formai okokból – nehezen sajátíthatók ki egyértelmű politikai üzenetként egy adott helyzetben.[4]
A posztmodern művek általános beállítódása tehát az ideológia-ellenesség, az apolitikusság és az egységes narratívák melletti elköteleződés hiánya. Az egyetlen átfogó narratíva magának a narratívának a felbomló hiánya és szétszóródása. A posztmodern ezáltal paranoid módon lázad minden olyan hatalmi rendszer ellen, amely az elnyomás eszköze lehet, legyen az a mindenkori államhatalom vagy az elbeszélő nyelviség keretező rendszere. Ezáltal az alkotások jellemző sajátossága az ideologizálhatatlanság, a bizonyos (főként politikai) érdekek mentén történő appropriáció direkt vagy indirekt akadályozása, valamint a konceptuális megragadhatóság önmagukról való lepergetése. A posztmodern művészetben a modernitás folyékony beszédmódjait felváltja az „anyanyelvünkön való dadogás” érzéki öröme – ahogy Deleuze és Guattari fogalmaz a felforgató kisebbségi művészet kapcsán.[5]
Az, hogy miképpen valósítja meg a posztmodern ezt a fajta nyelven túli nyelviséget, bőven meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Két mozzanatot azonban érdemes kiemelni, amelyek már meghatározóak a kortárs hazai művészeti szférákat illetően is. Az első szerint már a 20. század második felétől egyértelműen megfigyelhető az a jelenésg, ahogyan a művészeti beszédmód és esztétika visszahat az ezen területeket feldolgozó nem-fikciós elméletalkotásra is. Ennek a folyamatnak az egyik kézzelfogható eredménye a teória-fikció műfaja, amely felforgató stílusával és metodikájával egyértelműen a szigorú akadémiai diskurzusok elleni posztmodern lázadásnak tekinthető. A posztmodern beszédmód ezáltal dialektikusan megtermékenyíti az alkotásokat primer és szekunder módon feldolgozó befogadói közegeket is. A másik mozzanat értelmében „az utóbbi évtizedekben – különösen a popkultúra-kutatás ideológiakritikus műhelyeiben – egyre inkább felerősödnek azok a hibridfóbikus hangok, melyek a modern gyásztörténetéből kiindulva disztópiaként értelmezik a sokaságöröm utópiáját, hogy Roland Barthes »boldog Bábelének« következményeit a kapitalista realizmus effektusaként leplezzék le.”[6]
A kritikus közönség tehát ismét uralkodó narratíváért és a művészi tapasztalatot jól strukturáló, az esztétikai élmény rögös útját pedig szépen egyengető értelmezésekért kiállt. Csakhogy létezhet-e kizökkenés és jövősokk egy érthetetlenségek nélküli világban, ahol minden precízen beilleszthető egy már meglévő konceptuális-ideológiai keretbe? A modernitás narratív intézményeit éppen csak pillanatokra sikerült partizánok módjára kicselezni, hogy aztán visszatérvén újult erővel uralják le ismét a művészeti-kulturális termelés többségét? Talán ez soha nem is lehet másképp, mert a felforgató taktikák sosem tartósak és a „paranoid anti-struktúrákba”[7] való nomád dezertálás örökké csak átmeneti szökésvonalat képezhet.
Az írás második része erre a linkre kattintva olvasható.
Borítókép:
LEGION: 1st birthday of the devil (részlet), 2022
[1] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. ford. Neumer Katalin, Budapest, Atlantisz, 1992. 40.
[2] uo. 124.
[3] Nemes. Z. Márió: Boldog Bábel és digitális Pompeji. in Poptechnikák – Komplexitás a népszerű kultúrában. szerk. H. Nagy Péter, L. Varga Péter, Budapest, Prae, 2022. 66.
[4] Sári B. László: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára. Budapest, Balassi, 2021. 17.
[5] Gilles Deleuze, Félix Guattari: Kafka – A kisebbségi irodalomért. Qadmon Kiadó, Budapest, 2009.
[6] Nemes. Z. Márió: im. 69.
[7] https://www.holmi.org/2010/01/dunajcsik-matyas%E2%80%93nemes-z-mario-pynchonland-thomas-pynchon-sulyszivarvany
