A szöveg első része erre a linkre kattintva olvasható.
A legfontosabb kérdés, hogy mit tapasztalunk, ha ennek a két felvetésnek a fényében tekintünk a hazai művészeti (szub)kultúrák mai működésmódjaira? Mintha tapasztalható lenne egy tendencia, miszerint az alkotói és befogadói mezőkben a fentebb vázolt posztmodern esztétika és beszédmód kvázi meghaladottá vált még azelőtt, hogy igazán meghonosodott és kultiválódott volna. Sajátos hazai anakronizmus: sohasem voltunk (elég) (poszt)modernek. Két jelenség támaszthatja alá ezt az érzetet, annak tükrében is, hogy természetesen bőven hozhatók ellenpéldák bármilyen ágazatból vagy területről.
Az első, a hazai egyetemek akadémiai rigorózussága. Az intézményi struktúrák, melyek a szellemtudományos alkotás és tevékenység kiemelt műhelyeiként tűnnek fel, sok esetben igencsak elutasítók bármiféle tartalmi vagy formai innovációval szemben. Legyen szó akár új kutatási területekről vagy módszerekről. Mintha itthon máig élne az a humántudományos kisebbségi komplexus, amely abból táplálkozik, hogy az előbbit ugyanazon mércékkel próbáljuk meg értékelni és meghatározni, mint a természettudományokat. Így a termékeny együttműködés helyett sokkal inkább kicsinyes versengés, hideg távolságtartás, lenézéssel egybekötött burkolt megfelelési kényszer vagy a megszokásokhoz való generációs ragaszkodás tapasztalható. Az intézmény megeszi a lelket. A résztvevőknek sokszor választaniuk kell, hogy szigorúan a tudományt művelik vagy pedig valós kulturális értékkel és hatással bíró alkotói tevékenységet végeznek, mert a kettő ritkán látszik összeegyeztethetőnek. Szerencsére az utóbbi években ez a tendencia egyre inkább visszaszorulni látszik, amiben bizonyos személyeknek, közösségeknek és diszkurzív tereknek egyértelműen elismerésre méltó szerepük van.
A második jelenség az akadémiai diskurzusok mellett konkrétan a művészeti termelés, elosztás, és befogadás rendszerét érinti. Azt, ahogyan az alkotások léteznek a különböző terekben és diskurzusokban:
Heidegger „művészeti iparnak” nevezi az intézményt, de nevezhetnénk akár interpretációs gépezetnek vagy apparátusnak is, a lényeg azonban az, hogy valami olyasmivel állunk szemben, ami nem megfosztja a műveket a jelentésüktől, nem puszta dologgá teszi őket, épp ellenkezőleg, folyamatosan termeli ezeket a jelentéseket, funkciókat, kontextusokat stb.[1]
A probléma jelen esetben még csak nem is – közhelyszerűen – az érték- és érvényinfláció veszélyével fenyegető tartalom- és reflexióbőséggel van. De még csak nem is azzal, hogy a befogadó-értelmező közeg (talán) a digitális kultúra és az internet hatására maga is egyfajta állandósult jelenlét- és megnyilvánuláskultuszban ég. A meggondolásra érdemes jelenség sokkal inkább az, ahogyan maguk az alkotások internalizálták a fent leírt interpretációs gép elvárásait. A befogadók többsége mellett, már maguk az alkotások lépnek fel azzal a igénnyel és intencióval, hogy jól elkülöníthető és konceptualizálható probléma- vagy kérdéskörök mentén értelmezzék őket. Ennélfogva rengeteg tartalom válik olyan módon ideologikussá és valamilyen narratíva mentén elkötelezetté, hogy egyetlen hermeneutikai mezőben mozog és/vagy erre reflektál. Az alkotások önként, maguk hajtanak fejet a filozófia és a racionális nyelvi reflexió előtt. Minden legyen precízen elkülönítve, kategorizálva és megmagyarázva, hogy a vegytiszta, akadálymentes megértésben még véletlenül se merüljön fel az ismeretlenből adódó hiba vagy botlás lehetősége – itatja át újra a felvilágosodás modern eszménye a művészeti mező szövetét.
Ha Arthur C. Danto amerikai művészetfilozófust követve, a konceptualizmus következményeivel számolva a művészetek nagy része valóban önmaga (vagy valami másnak) a filozófiájába csapott át és semmi egyébre nem képes mint a reflexióra, akkor felmerülhet a kérdés, hogy mi fog megmenteni minket magától a (művészet)filozófiától. Ahol folyamatos a beszéd és a beszéltetés, valamint a magabiztos tudás uralma, ott az esztétikai tapasztalatnak éppen az az érzékisége, esetlegessége, véletlenszerű tünékenysége és rejtőzködő mivolta veszik el, ami a művészetet örök talánnyá teszi. A hermeneutikai kör gyorsuló sűrűsödése fokozatosan önmaga működését lehetetleníti el, miként a filozófiai értelem zajos exkavátorként újabb és újabb kitermelhető anyag után kutat a kultúra és a művészet rétegeiben. A jelentéstermelő gép nem érez és nem élvez, csakis fogyaszt és termel. Az értelmezések kiszámítható monokultúrájában éppen a művészet és a róla való megnyilatkozás esztétikáját tévesztjük szem elől. Mindent ismerhetünk, mindent érthetünk és mindent tudhatunk. Tekintetünk tisztasága azonban maga foszt meg minket a szerényen látás lehetőségétől és gyönyörétől:
Minden, amit teszek, különösen, amikor írok, szembekötősdire hasonlít: aki ír, mindig kézzel, még akkor is, ha gépeket használ, előrenyújtja a kezét, mint a vak, hogy megpróbálja megérinteni azt, akinek köszönheti a nyelv adományát, magukat a szavakat, amelyekkel kifejezi készségét, hogy hálát adjon. És hogy kegyelmet kérjen. Eközben a másik kéz, a vak másik keze, még óvatosabban, megpróbálja kivédeni a bukást, a korai bukást, fejjel előre, egy szóval a zuhanást.[2]
Szubkultúrák, ízlés- és narratívaközösségek vannak, a modernitás apró szigetei, amelyek között az átjárás egyre nehézkesebb. A posztmodern welschi „sokaságöröme” mintha örökre csak távoli vidékek egzotikus ígérete maradt volna és úgy léptünk tovább, hogy sosem ismerkedtünk meg vele igazán. A kísértetidéző gyászmunka azonban könnyen beleilleszthető a „kizökkent idő” gyűrődésekkel teli posztmodern paradigmájába, így a kizárólagos disztópia vádja és félelme könnyen kijátszható és a visszájára fordítható. Éppen a valóság ezen dialektikája miatt nem tekinteném a fenti gondolatokat kritikai megnyilvánulásoknak. Hiszen dezertálni, kivonulni, fellázadni is csak egy már meglévő rendszerből vagy az ellen vagyunk képesek. A lehetséges szökésvonalakat, az anti-struktúrákat, az underground paraintézményeket mind-mind a már meglévő rendszerek, tapasztalatok és jelenségek dinamizálják.
Aki pedig elég figyelmesen kutat, az megtalálja a diszkurzív terek között húzódó repedéseket, amelyek újként, felforgató kisebbségként kecsegtetnek a megfejthetetlen talányosság és a véletlenszerűség ígéreteivel, hogy újra képesek legyünk a dadogásra, az ismeretlen nem-leigázó átélésére és a nyelvi-narratív ideológiákon való túllépésre. Egy olyan befogadás lehetőségére, amely nem a folyamatosan eltávolító-szemlélődő beszéden alapszik, hanem az esztétikai tapasztalat húsba vágó valóságosságán. Olyan ígéretek ezek, amelyek újra mozgásba lendíthetik nemcsak az értelmünket, de az egyenrangúként rehabilitált érzéki figyelmünket is. Ahogyan a filozófiába hajló, gondolkodó művészet mezejéből is előbukkannak olyan alkotások, amelyek követik Wittgenstein meglátását, miszerint „ha az ember filozofál, akkor végül eljut oda, hogy már csak egy artikulálatlan hangot szeretne kiadni.”[3]
Borítókép:
Bolla Szilvia: prevail, 2020 (Fotó: Bíró Dávid)
[1] Seregi Tamás: Művészet és esztétika. Szeged, Tiszatáj, 2017. 192.
[2] Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége. ford. Boros, Csordás, Orbán. Pécs, Jelenkor, 2005. 110.
[3] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. ford. Neumer Katalin, Budapest, Atlantisz, 1992. 140.
