A magyar származású Marcel Breuer által tervezett épületből a múzeum jövőre költözik háromszor nagyobb alapterületű és ugyancsak egy sztárépítész, Renzo Piano tervezte új otthonába. A régi székhelyen rendezett utolsó, a nagy tavaszi művészeti vásárokkal párhuzamosan megnyitott, május 25-ig látogatható Whitney Biennálé mégsem a nosztalgia jegyében szerveződött, épp ellenkezőleg. Vadonatúj koncepciót próbált ki, lemondva arról a korábban deklarált, de a gyakorlatban alig megvalósíthatató célkitűzésről, hogy átfogó képet adjon a kortárs amerikai képzőművészet aktuális állapotáról, a legfontosabb trendekről és új pozíciókról.
Molly Zuckerman-Hartung: Notley, 2013, Corbett vs Dempsey, Chicago jóvoltából
A korábbi Biennálékat általában a Whitney kurátori teamje jegyezte, az eredmény tehát egyfajta – legalábbis házon belüli – konszenzust tükrözött. Idén három független kurátort kértek fel, akiknek kiválasztása gondos, több szempontot is figyelembe vevő mérlegelés eredménye volt. Ami Anthony Elms-ben, Michelle Grabner-ben és Stuart Comer-ben közös, az az, hogy – legalábbis felkérésük időpontjában – egyikük sem New Yorkban, a kortárs művészeti élet fő központjában élt – sőt Comer nem is az USA-ban, hanem Londonban –, ami egyrészt azt a reményt éltette, hogy személyes elkötelezettségeik kevésbé befolyásolják döntéseiket, másrészt kisebbnek tűnt az a veszély is, hogy a dolgok sűrűjében a fáktól nem látják az erdőt.
Elms egyébként a Philadelphia-i Institute of Contemporary Art kurátora, és maga is művész, csakúgy, mint Grabner, aki saját alkotói munkássága mellett több egyetemen is oktat festészetet. Comer felkérésekor a londoni Tate filmkurátora volt, időközben visszatért a MoMA-ba, ahol vezető kurátorként a médiaművészet és az előadóművészetek tartoznak hozzá. A három kurátor egymástól függetlenül dolgozott, és válogatásuk fizikailag is elkülönítve kerül bemutatásra: mindhárman a Whitney Museum egy-egy szintjét kapták meg.
Ken Lum: Midway Shopping Plaza, 2014, a Marc Jancou Gallery, New York jóvoltából
A biennálé így lényegében három az egyben; három külön olvasatot kapunk arról, hogy mi jellemző és mi fontos ma a kortárs amerikai művészetben, annak tudatos vállalásával, hogy a három válogatás együtt sem tudja megválaszolni a kérdést teljesen. A három kurátor összesen 103 művészt mutat be, pontosabban ennél többet, Amerikában ugyanis az Európában megszokotthoz képest magas a közösen – duóban, trióban vagy akár nagyobb csoportban – dolgozó művészek száma és aránya. Abban, hogy mi számít amerikainak, egyetértés volt a kurátorok között; a kiállított művészek mintegy 20 %-a az USA-ban élő külföldi és lényegesen kisebb arányban, de láthatók olyan amerikai művészek munkái is, akik napjainkban Európában – Londonban, Párizsban, Berlinben vagy Brüsszelben – tevékenykednek. A művészek a legkülönbözőbb korosztályokat képviselik, a legidősebb 1925-ben, míg a két legfiatalabb 1986-ban született. A magas, jóval 50 éve feletti átlagéletkor – nem is beszélve jó néhány, már lezárt életpályájú művész szerepeltetéséről – még akkor is meglepő, ha tudjuk, a „trendcsinálás”, az újszerű megközelítés nem köthető egyetlen nemzedékhez.
Keith Mayerson: My American Dream
A három, különböző koncepciók mentén kialakított szint akaratlanul is egyfajta csapdahelyzetet teremt: a nézők és a kritikusok is elkezdenek összehasonlítgatni és már nem az a fő kérdés, hogy mi az, ami az egész biennáléból előremutatónak, maradandónak tűnik, amihez érdemes az első tájékozódó kör után visszatérni és több időt szánni rá, hanem az, hogy a „hármas versenynek” ki a győztese. Erre az utóbbi kérdésre egyébként nehéz egyértelmű választ adni; a látszólagos sokszínűség, a műfajok tobzódása a felszín; mindhárom kurátor egyszerre igyekezett biztonsági kűrt futni és látványos show-t produkálni. Szemkápráztató látványban nincs is hiány, de a lényeget talán az a kritikus fogalmazta meg a legtalálóbban, aki azt mondta, úgy érzi, mindenütt finom desszerttel kínálják, de erre csak az után vágyna az ember, miután már éhét oltotta egy rendesen elkészített főétellel. Éhgyomorra nem jó az édesség.
Lisa Anne Auerbach szobrai, a Gavlak Gallery, Palm Beach jóvoltából
Ha mi is beleesünk az összehasonlítás csapdájába, akkor voksunkat – hosszú bizonytalankodás után – talán Michelle Grabner negyedik emelete mellett tesszük le; személyes kapcsolatrendszerét nem ismerve nem zavaró az sem, amit a helyi kritikusok a szemére vetnek, nevezetesen, hogy választása belterjes, a művészek között túl sokan vannak, akikhez valamilyen módon, például mint egykori tanítványaihoz, személyesen is kötődik. Grabner, elismerve, hogy elképzelése nem valósítható meg teljes körűen, arra törekedett, hogy a biennálé egyfajta curriculum-ként működjön más művészek számára. A „Grabner-termek” lüktetnek az energiától; az absztrakt, sokszor konceptuális jellegű munkák közül említést érdemelnek a számos műfajban alkotó Sterling Ruby hatalmas, hamutálca-szerű, pszeudó-ősi kerámia objektjei, Joel Otterson antik szerszámokkal társított csillogó gyöngyfüggönyei, valamint Amy Sillman és Pam Lins közös, az anyag szépségét hirdető munkái.
A multidiszciplináris élményzuhatagban éppen másságuk miatt tűnnek ki a hagyományos műfajokban született, fölényes szakmai tudásról, az anyag magabiztos kezeléséről tanúskodó alkotások, így a kanadai származású Paul P. akvarelljei, Charline Von Heyl kontrasztgazdag absztrakt kollázsai, Milijohn Ruperto és Ulrik Heltoft botanikai fotótanulmányai, Karl Haendel míves ceruzarajzai, Elijah Burgher férfi akttanulmányai vagy éppen a meglepően erős hangsúlyt kapott kerámiák, a már említett Sterling Ruby, továbbá John Mason, Shio Kusaka és Pam Lins alkotásai. A legnagyobb neveknek az ezekben a műfajokban kiállítók között azonban – talán Ruby kivételével – nem ők, hanem Sherrie Levine, Laura Owens, Charline von Heyl, David Hammons és a New York-ban élő norvég Bjarne Melgaard számítanak.
Travis Jeppesen installációja, részlet, 2014, a Wilkinson Gallery, London jóvoltából
Nem minősül új trendnek irodalmi szövegek megjelenése a képzőművészeti múzeumokban és galériákban; ennek a tendenciának az itteni erős érvényesülését jelképezi, hogy a biennálé leghíresebb kiállítója egy író, a hat évvel ezelőtti öngyilkosságát követően valóságos legendává vált David Foster Wallace, akinek az a notebook-ja is kiállítási tárggyá lett, melyen utolsó regényét írta.
Az egész Biennálé talán legizgalmasabb munkája Zoe Leonard nevéhez kapcsolódik; a New York-i művész a múzeum egyik termét camera obscura-vá alakította át, amihez az épület egyik prizmaablakát használta lencseként. A világ tótágast állva vetítődik a falakra, az utca gépkocsi áradatát a plafonon látjuk hömpölyögni, az épület homlokzata a földre kerül. A valóság találkozik itt az absztrakció hatalmával – jelképezve egy kicsit a biennálé egészét.
Joel Otterson munkái, a Maloney Fine Arts, Los Angeles jóvoltából
