FISE35 art.craft.design
B32 Galéria és Kultúrtér,
1111 Budapest, Bartók Béla út 32.
október 9-ig
A szeptemberi megnyitón az utcán állt a sor a B32 Galéria előtt. Sorban állás helyett talán másfél órát is elborozgattunk a közeli Szatyor Bárban, ám utána is csak „lépésben” tudtuk megnézni a tárlatot; ekkor döntöttük el, hogy még egyszer visszajövünk közösen. Ritkán vannak mostanában olyan kiállítások hazánkban, amikre kígyózó sorokban várakoznak, ráadásul még újból vissza is térnek a látogatók. Úgy tűnik, hogy a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) 35 éves jubileumi kiállítása a ritka kivételek közé tartozik.
Ami nem is lehet véletlen, hiszen a tárgykultúra, a bennünket körülvevő tervezett környezet mindannyiunkat érintő, és foglalkoztató téma. A B32 Galéria két termében megrendezett csoportos tárlat pedig rendkívül színes és szerteágazó módon ad helyzetképet e témáról – talán nem túlzás ehhez hozzáfűzni a nagyjából 250 kiállított tárgy tükrében, hogy a kreatív káosz jegyében is teszi mindezt.
A kreatív energiák összeadódnak, szinergizálnak egy csoporton belül, különösen akkor, ha azt a csoportot azonos célok motiválják. A kreatív, összetartó közösség gondolata mentén alapították meg a Magyar Iparművészeti Főiskola holdudvarához tartozó alkotók az Egyesületet 1982-ben, amelynek azóta jócskán kibővült a tevékenységi köre. Elsősorban a fiatal pályakezdő tervezőket, alkotókat segíti pályázati-, kiállítási- és műhelylehetőségekkel, ugyanakkor szakmai érdekképviseletet, közvetítést és megjelenési felületet is biztosít tagjainak. Akiknek száma már a 300 főt is meghaladta, ugyanis az utóbbi években a tagfelvételnek már nem kritériuma a szakirányú felsőfokú végzettség. A FISE immár 12 tagozattal működik, melyeket a választott szakvezetők képviselnek. A mostani tárlat anyagát is ők válogatták és rendezték össze, az otthon és benne az egyén tárgyainak átfogó tematikája, a művészet, a kézművesség és a design hívószavai mentén.
Visszatértünkkor a galéria sokkal csendesebb volt, így kellő időt és figyelmet tudtunk szentelni a kiállított tárgyaknak. Érdekes tapasztalás volt számunkra is, hogy bár mindkettőnket egyazon egyetem nevelt ki (MOME), mégis kicsit más szemmel tekintünk a tárgyakra, amikor elemzés tárgyává tesszük azokat. Egyikünk abszolút a funkció felől közelít, ami eleve komoly szűrőt jelent már azelőtt, hogy belépnénk a kiállítótérbe. Ez az a fajta zsinórmérték, amelynek a kiállításon bemutatott tárgyaknak csak egy része felel meg (a másik fele nem is akar). Másikunk kedvenc területe a szilikát, így már első ránézésre képes megállapítani, hogy az adott étkészlet, váza, ékszer vagy éppen plasztika milyen anyagból, technikával készült (ezt Egyikünk irigyli is a Másikunktól).
Egyikünk figyelme azonnal alábbhagy, amint kiderül, hogy a látott tárgy semmiféle funkciónak nem kíván megfelelni (tehát megelégszik önmagával, vagyis nem eszköz, legfeljebb az önkifejezésé, vagy csupán technikai bravúr). Másikunk a funkciót betöltő tárgyaknál tűpontos diagnózist állít fel a megmunkálás, kivitelezés gyengeségeit illetően. Egyikünk is, Másikunk is mást-mást lát, de a minőségből egyikünk sem enged.
Vegyük például a sütiburát (üvegbura, amely alatt sütemények tarthatók), ami előtt mindketten elidőzünk kicsit: kedves, mesebeli táj fával, templomtoronnyal, aprócska ablakokkal – Szilágyi Csilla munkája. Az üveget kicsit vastagnak érezzük, a tárgy a súlyosság érzetét kelti, és az üvegcsiszoló mesterek finom, aprólékos munkájának nyomát sem találjuk, hiába szánunk rá plusz egy percet. Pedig Egyikünk igazán boldog lenne, ha efféle burával boríthatná be odahaza az ünnepi asztalra kitett süteményt. Mindezek mellett Másikunk örömmel támogatná, ha Szilágyi Csilla tárgyait termékcsaládként láthatná viszont, ezzel helyzetbe hozva, sőt feltámasztva a magyar üveggyártás egykor prosperáló központjait: Ajkát, Parádot, Salgótarjánt.
Amit viszont mindketten feltétlenül használnánk – és erre minden esélyünk meg is volna – az Knetik Dóra porcelán szervize. A Fagyi az űrből névre keresztelt szett – ahogy azt neve is mutatja – a méltatlanul kisebbnél kisebb tálkákba, vagy épp eldobható „sétálókelyhekbe” száműzött fagylalt tálalására tesz kísérletet. Friss, játékos formában értelmezi újra és állítja központba a desszert elfogyasztásának módját. A kis repülő csészealjakat a belvárosi Sugar! Shop cukrászda polcain is viszontláthatjuk, és meg is vásárolhatjuk, ha úgy tartja kedvünk. Ez felettébb nagy örömmel tölt el bennünket, hiszen nemcsak, hogy konkrét funkciója van a tárgynak, de a piacon is elérhető, tehát termék.
Ugyanígy repesne a szívünk, ha Kiss Orsolya virágmintás textilterve lekerülne a falról és különféle lakásdekorációs tárgyakon köszönne vissza. Ahogy ezt teszi például Szőnyegi Zsófia festett vászna, ami a tervező által jegyzett Macondo termékeken nyeri el tényleges értelmét. Söptei Eszter geometrikus mintázatú, leomló vásznait is ismerősként üdvözöljük: Eszter a foteleket és kanapékat gyártó Hannabi márkának tervezett – hasonló elgondolásban – párnakollekciót.
Lecsalogatnánk a falról Kovács Mónika fémtextil installációját is, funkciót keresve az egyébként dekoratív, fémszálakkal átszőtt darabnak. Mintha már találkoztunk volna hasonlóval: Váginé Fábics Karolin Anna idei diplomamunkájában a vörösréz bevonattal galvanizált textíliákat formaruhákba öntötte – a különleges textília fémes tartalmának köszönhetően hatékonyan árnyékolja le a különféle elektrotechnikai eszközökből származó káros sugarakat.
A divatkiegészítők közül Fabricius-Nagy Emese MES márkájú hátitáskája csendesen bújik meg a stúdiókerámiák és kísérleti jellegű ruhaköltemények között: az átlátszó állványra kihelyezett táskáról akár azt is gondolhatnánk, hogy valamelyik látogató felejtette ott, ami jelen esetben a tárgyra nézve inkább bók, semmint elmarasztaló megjegyzés. Hasonló érzésünk lehet Hidasi Zsófi élénk kék színű, a vízpartok hullámait visszaidéző válltáskája láttán. Az élelmesebb fashionisták rögtön meg is vásárolnák, ha tehetnék, de legnagyobb bánatukra csak az előző kollekciók darabjaiból szemezgethetnek a webshopon.
A hordozható úrvacsorakészletet rögtön a praktikum felől közelítjük meg: vajon szívesen használnák a papok? A kérdést egyszerűbb lenne a tárgyegyüttes készítőjéhez, Balázs Mariannához intéznünk. Szívesen kiszolgáltatnánk mi magunk is ezt a szentséget (ha tehetnénk), hogy lássuk, tapasztaljuk, megfelelően működik-e a gyakorlatban. A letisztult, puritán – már-már a japán minimalizmust idéző – formák komoly feladatnak kell, hogy megfeleljenek: a készletet ugyanis elsősorban betegágyak mellé szánták, nem templomokba. Kézenfekvő volt tehát, hogy az – egyébként sok esetben nehéz és díszes – úrvacsorai eszközöket újra kell gondolni, és egy könnyen hordozható, kompakt csomagolás részévé tenni.
Itt jegyeznénk meg, hogy mindkettőnk legnagyobb szívfájdalma az efféle kiállítások kapcsán, hogy a konkrét funkcióval bíró tárgyakat sem lehet használatba venni, vagy legalább megérinteni, és ez sok esetben könnyen félrevezető lehet.
A kerámia és porcelán vidékein Másikunk két markáns tendenciát lát kibontakozni a tárlaton szereplő alkotások nyomán. Az egyik, a porcelánt és a porcelánból készülő tárgyakat tradicionálisan „fehér aranyként”, drága és értékes matériaként értelmezi, kiaknázva annak kiváló és reprezentatív anyagi tulajdonságait. Sütő Erika rendkívül látványos, az anyag áttetszőségével játszó, porcelánszirmokból építkező csillárjai, illetve a Hollóházi Porcelángyár számára tervezett Minerva étkészlete fémjelzik, pontosabban platinázzák ezt az irányt. A másik, egy merőben ellentétes vonulat, amely azonban szintén régi hagyományokban gyökerezik. Ezt a sokfelé mutató irányt, talán új japonizmusnak keresztelhetnénk el, utalva ezzel a speciális égetéstechnikákra és a japán wabi-sabi esztétikára. Hiszen, ugyanúgy megjelennek benne a magas hőmérsékleten, hagyományos fatüzelésű kemencékben égetett használati tárgyak – például Kontor Enikő edényei, asztalközepe és kemencevázái vagy Kovács Eszter szeladonmázas tányérjai – mint az önnön tárgyiságukra reflektáló, finoman megkomponált három dimenziós csendéletek Ruzicska Tünde munkáiban vagy Lakatos Ábel függesztett plasztikájában.
Az Egyikünk által a gyakorlati funkció felől kevésbé értelmezhető, autonóm művészeti értékkel bíró stúdiódarabok nem csupán a Kerámia – Porcelán, hanem az Üveg tagozaton is szép számmal jelennek meg. Az előbbit Rejka Erika, Simon Zsolt József, Zakar József és Boleman Bence Zoltán alkotásai reprezentálják. Míg az utóbbi ágazatban a már ismert ragasztással/laminálással vagy öntéssel létrehozott művek sorában üdítően hatnak két debütáló FISE-tag – Biliczki Anett és Farkas Diána – munkái.
Az ékszertervezés területén jó látni a generációk, tanárok és egykori diákjaik együttélését a kiállításon. A Budapesti Iskolához köthető, befutott, elismert alkotók – például Ádám Krisztián, Stomfai Krisztina, Tóth Zoltán – mellett, a fiatalok, sőt friss diplomás tervezők – többek között Börcsök Anna és Tengely Nóra – tárgyait is megismerhetjük.
Nagyon valószínű, hogy október 9-én harmadszor is visszamegyünk majd a FISE35 art.craft.design kiállításra, ugyanis a finisszázs alkalmával a tagok munkásságát ismertető katalógus bemutató, kerekasztal beszélgetés, és az öltözéktervezők kollekcióit felvonultató performansz is lesz. Ott a helyünk!
A nyitóképen Sütő Erika munkája látható.
