Meg kell örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik – mondja most is, ahogy mindig -, legyen szó a hagyományukat őrző erdélyi falvakról, a betlehemes szokásokról, észak-amerikai rezervátumokban élő indiánok világáról. A nyolcvanadik születésnap alkalmából két, egymáshoz szorosan kapcsolódó kiállítás mutatja be a gazdag életművet. A Magyar Nemzeti Galéria Folyamatos emlékezet, illetve a Várfok Galéria Hosszútáv című tárlatai. Az MNG-beli kiállítás megnyitóján Bartis Attila író és fotográfus többek között ezt mondta róla: „Ha van felelőssége az írástudónak, márpedig van, akkor ugyanúgy van felelőssége a fotográfusnak is. Nyilván nincs honnan tudnom, mégis meggyőződésem, hogy Korniss azon kevés fotográfusok közé tartozik, aki e felelősségérzet nélkül egyszer nem nyomta le életében az exponálógombot.”
ap: 1998-ban addigi pályája – harminc év – fotóiból rendezte meg a Műcsarnok a Leltár című kiállítását, melyből könyv is született. Visszanézve úgy tűnik, mintha ezzel addigi témáit lezárta volna. Valóban lezárásról volt szó?
Korniss Péter (K.P.): Akkor úgy éreztem, eljutottam egy bizonyos szakasz végére. Lehetőségem nyílt a kiállításra, amelynek akkor is Jerger Krisztina volt a kurátora. Ilyenkor az ember próbálja kerekre formálni azt, ami addig volt. De utána tényleg úgy érzi, nincs tovább. Rettenetes érzés.
ap: Kiüresedés volt?
K.P.: Kiüresedés, világvége, súlyos rosszkedvek. Valaminek a hiánya. Egész életemben a magam örömére – nem megbízásból –, mindig csináltam valamit. Közben fotóriporterként állásban voltam. De ezek az „ügyek” mindig a legfontosabbak voltak. Amikor egy ilyen szakasz véget ért, mindig testet öltött egy kiállítás vagy könyv formájában. S akkor úgy éreztem, ezzel befejeződött. Fiatalon ezt sokkal könnyebb volt elfogadni, mert tudtam, jön egy következő téma, gondolat. Az évek múlásával egyre több kétség lett bennem, jön-e még új ötlet? Tudok-e még rászánni hosszú éveket?
ap: 1998-ra már nem csak a múltat, de a rendszerváltások hozta változásokat is rögzítette. Kifutott maga alól, elfogyott a téma? A „leltár” után mi van?
K.P.: Az ember ilyenkor tényleg hosszú ideig tanácstalan, de közben keresgél, spekulál. Szerencsére abban az időben is folyamatosan dolgoztam, csak nem volt „nagy témám”. A National Geographic magazinnak készítettem akkor egy riportot Kakasdról. A világháború után kitelepítették innen a svábokat, a helyükre bukovinai székely telepesek és Szlovákiából kitelepített magyarok kerültek. Az izgatott, hogyan élnek ma egymás mellett, együtt a helybeliek és a betelepítettek. Itt találkoztam újra a betlehemes szokással, amely még mindig él ebben a faluban, s amelyet régen, még a hetvenes évek elején fényképeztem. Ekkor megint érdekelni kezdett a hagyomány és a helye a jelenünkben.
ap: Készült akkor egy kiállítás és egy könyv is róluk. Ez után született meg az a sorozat, ahol a betlehemeseket a nagyvárosban, plázákban és egyéb modern helyszíneken mutatja be. Kevés volt pusztán az archaikus szokásukat megmutatni?
K.P.: Rettenetesen izgatott ez az autentikus gazdagság. Egy hatalmas hátteret készíttettem, s előtte fotóztam őket betlehemes jelmezeikben. Nem a játékot akartam lefotózni, hanem stilizálva, mint egy előadás szereplőit megmutatni őket. Örültem az ötletnek, a megjelenő könyvnek, de ahogy megláttam a frissen elkészült kötetet, már tudtam, nem jó. Nem lett sikere, kudarc volt nekem is. De a kudarc tanít is, okul belőle az ember. Önmagában az ötlet kevés. Ha nincs üzenetem, ami a legfontosabb számomra, nem jó a kép. Nekem nagyon fontos, hogy véleményem, saját világom legyen.
ap: A Magyar Nemzeti Galériában most látható életmű-kiállítás a hatvanas évek végétől kronologikus sorrendben mutatja be a fotóit. A mából, az utolsó teremből visszafele haladva mit mutatna az életmű?
K.P.: Ez a kiállítás három éve készül, az apropója a kerek évforduló, az, hogy 80 éves lettem, a kiállítás pedig ötven év munkáját fogja át.
ap: Már ekkor tervben volt az utolsó terem, a legfrissebb képei?
K.P.: Amikor – Baki Péter kurátor kezdeményezésére – felkértek erre a kiállításra, az volt a legnagyobb gondom, hogy új képek nélkül nincs kiállítás. Hiszen még élek, aktív vagyok. Az utolsó teremben látható, Budapesten „vendégmunkásként” dolgozó széki asszonyokat öt éve kezdtem el fotózni. De nem találtam a stílust és ellenállásba is ütköztem, semmi nem ment. Leálltam. A Nemzeti Galéria meghívása adott új lendületet, mert tudtam, valami új dologgal kell előjönnöm. A téma, a gondolat megvolt, ráadásul erősen kapcsolódik a korábbi ingázó munkás-történetemhez, amelynek megelőlegezve adtam a Vendégmunkás címet. A széki asszonyoknál ugyanez a csavar, magyarok, magyarul beszélnek, de a határon túlról jönnek ide dolgozni. Sok-sok kínlódás után egyszer csak jött a kegyelmi állapot. Megtaláltam, hogyan kell megfogalmaznom a történetet.
ap: Ezek a portrék mind színesek. A korai fotóknál, bár ott is megjelenik a színes kép, a zömében fekete-fehér jellemzi munkáit. Hogyan határozza ez meg a maga fotó-nyelvét?
K.P.: Elsősorban a kor a meghatározó. A fotók ma már többnyire színesek. A mobil, a digitális fényképezőgép is eleve színesben készíti a képeket. Úgy kell átalakítani a nyers formátumot, ha fekete-fehéret szeretnék készíteni. De ez elhatározás kérdése. Itt is, a betlehemeseknél is úgy éreztem, a színes az adekvát.
ap: Ugyanakkor a fekete-fehér képeknél a nagyítás máig ezüst-zselatinos maradt.
K.P.: A filmre készült képeknél mindig. Ráadásul a hetvenes évek képeiből először mutatok be színes fotókat. Sokak számára meglepetés volt, mert sokan csak a fekete-fehér fotóimmal tartanak számon. A kiállításon látható korai színes képeim diapozitív filmre készültek. Mára sajnos meghalt az a technika, a cibachrome, amivel a színes diapozitívokat nagyíttattuk.
ap: Ha voltak a korai fotók között is színesek, miért nem jelentette meg korábban? Izgalmas volt látni a kiállításban több „páros-képet”, mint például a Szénaforgató lányt, ami már akkor színesben és fekete-fehérben is elkészült.
K.P.: Többször ért az a”gyanú”, hogy beöltöztetett embereket fotózok. Nem hitték el, hogy valóban így élnek, így öltözködnek. Úgyhogy hosszú ideig a Szénaforgató lányt nem is mertem megmutatni. A szép és csodálatosan öltözött fiatal lány hihetetlennek tűnt abban a közegben. Csak sok év múlva, 1998-ban a Műcsarnokban állítottam ki először. Az egyik legsikeresebb képem lett. A színes párját pedig csak most mertem kiállítani, 2017-ben. De ma is nehezen hiszik el, hogy ezek a szép, fiatal lányok valóban így dolgoztak a földeken.
ap: A Várfok Galériában szintén most nyílt egy kiállítása. A két kiállítás szorosan kapcsolódik egymáshoz, kiegészítik, magyarázzák egymást.
K.P.: Szempont volt, hogy a két helyszínen más tematikájú képek is jelenjenek meg. Ugyanakkor a Várfok első termének képei reflektálnak a Nemzeti Galéria néhány kulcsképére. Háttértörténeteket beszélnek el. Az itt látható indián-képek pedig fotográfiai hangvételben előzményei a vendégmunkás-történetnek. Rokon a gondolatiság is mindkét témában, mert azonos bennem az érdeklődés iránya. Nem véletlen, hogy Amerikában nem a felhőkarcolókat vagy a dzsessz-klubokat fotóztam. A saját témámat találtam meg ott is.
ap: A hetvenes években ezzel párhuzamosan fotózott Magyarországon s a szomszédos térségekben. Szorosan hatottak egymásra a térben nagyon távoli történetek?
K.P.: Ekkor főleg a hétköznapokat, az emberi sorsokat fényképeztem. Mentem a románokhoz, a szerbekhez, a szlovákokhoz. Fényképeztem magyarországi szlovákokat, s a Kárpátokon túl a csángókat. Nagyon tudatosan tágult a tér. A vendégmunkás képeken jól mérhető az indián sorozat hatása. Mint ahogy a betlehemes képek nélkül nem tudtam volna megcsinálni a Pesten dolgozó széki asszonyok képeit. Csak ezzel az előzménnyel lehetett az új témából is egységes sorozat.
ap: A kiállítás címe, a Folyamatos emlékezet az ön személyes viszonya, kötődése?
K.P.: Nagyon személyes, közel érzem magamhoz ezt a világot, a benne élő embereket, a barátságaimat. Ide kötődöm. A fotográfusi közelítés alapja nálam mindig az emberi kapcsolat.
Nyitókép: Korniss Péter tárlatvezetése a Nemzeti Galériában. Fotó: Erdei Krisztina
