Fragmentált percepciók / Fragmented Perceptions, MAMŰ Galéria, 2022.05.20-06.10
Minden nézőpont kérdése. De kicsoda valójában a néző, és mit jelent az a bizonyos pont?
A választ a művészet szférájában keressük, ahol minden megnyilvánulás magában hordozza, sőt újra és újra (amikor a néző a műtárgy közelségébe lép) fel is teszi az ősi kérdést: miért van Másik? Másképpen: mi az igazság – én, te vagy mi? Ebben a rejtvényben, mely a thébai szfinx talányának rokona, nyer valódi beavatást a mindenkori néző, és válik látóvá. A látás aktusa magában foglalja a tudás, azaz az igazság ismeretére törekvést (illetve egyáltalán a tényt, hogy igenis létezik igazság). De mi az amit, látunk? Ennél mi sem egyszerűbb. Egy képet – vagy a képet?
Niculaus Cusanus Figura Paradigmaticája – ami körülbelül annyit tesz, mintakép – jelen tárlathoz hasonlóan az Egy és a Sok örök problémáját fogalmazza meg. Ennek a híres kettőségnek sok más neve is van: transzcendencia és immanencia, Isten és az emberi közösség, vagy egyszerűen: Az – és a Más Vagy Martin Buberrel szólva: Te és Én .
Buberről eszembe jut valami. Ha már töredékesség, engedjék meg, hogy átevezzek a kabbala, a zsidó misztika világába. Itt nem csak a Másik problémájáról, hanem a törésről mint metafizikai eseményről is szó lesz, szóval érdemes megismerni a nagy 16. századi kabbalista, Iszák Luria percepcióját a teremtés struktúráját illetően – mely olyan éles és művészien kidolgozott, mintha Luria maga is jelen lett volna a formálás kezdeteinél – azt hiszem, ez minden alkotó álma, nem csak szemlélni…
Ezen a ponton ismét meg kell állnunk. Ezúttal egy nyelvészeti kitérőt, vagy, ha tetszik, pihenőt iktatunk be a végtelennek látszó utazásba. A látás szó szinte az összes indoeurópai nyelvben, azaz a kultúrát Kelettől Nyugatig átitató intellektuális térben, valamilyen módon összefügg az igazság meg- vagy felismerésével, a biztos tudás elnyerésével. I see – nem csak látom, értem. Ez alól a percepció sem kivétel: Percipere, eredetileg körülbelül annyit tehetett: teljesen felfogni, birtokba venni (egy mentális tartalmat). Ma ehhez képest azt tapasztaljuk, hogy a percepció kapcsán leginkább az individuális tapasztalat elszigetelt bizonytalansága – popkulturálisan: a Mátrix-élmény – lengi be az érzékelés toposzát.
Újabb törésponthoz érkeztünk. Hát soha nem lesz már vége? Nézőpont kérdése. Mindenesetre, mielőtt pontot tennénk az érzékelés eredetének eme rövid és töredezett tárgyalásának végére, még az indiai metafizikát is meg kell szólítanunk. A látás dualitása – egyetemes igazság és bizonytalan látszat – nem valamiféle eszmetörténeti folyamat eredménye, hanem eleve bele van kódolva a világba és az emberbe. A májá, a valóság mint káprázatos illúzió keleti koncepciója az érzéki megismerés elbűvölő csalárdságát hirdeti. De ugyanez a hagyomány mondja azt is: Tat tvam aszi – Az vagy Te. Emlékszünk még, mit mondtunk az Egy és a Sok neveiről? Megjegyezzük azt is, hogy a mondásnak ezt az értelmezését nyelvészek egyre hevesebben vitatják, hiába az évszázados tradíció. Fragmentált percepciók még a tudományban is.
És velük szemben a percepció mint a totális megértés diadala. Teória – ez a szó is körülbelül arról a tőről fakad, mint a percepció, máshogyan, de azt mondja: az igazság – Isten – látása. Ez a szó is hasonló metamorfózison esik át mint a percepció. Itt, most, amikor teoretizálok, akkor elsősorban arra gondolunk, hogy a számtalan (végtelen?) lehetséges értelmezés közül éppen egyet, a számomra legkézenfekvőbbet írom le. Egybeeshet az én fragmentumom a világ igazságával, egyáltalán létezik-e egyik vagy másik?
Ilyen a szellem, csapong. Emlékszünk még, honnan indultunk? A teremtéstől, ahogy azt Luria meséli. Az egyik kulcs, amit a kezünkbe ad, az héberül a tzimtzum névre hallgat. Isten önkiüresítése (amit a kereszténység majd Krisztus halálába vetít bele). Lehet, hogy ez szinte eretneknek hat, lehet, hogy az is: az elme és a megismerés szempontjából amolyan szókratészi módszere ez a teremtésnek. Elismerem, hogy semmit nem tudok, sőt, hogy semmi vagyok. Ez lenne az igazság? Talán.
Ami ennél is érdekesebb nekünk, az a luriánus teremtéstörténet következő képe. Sevira – a cserepek összetörése. Amikor Isten azt mondja, legyen világosság (azaz legyen értelem és legyen művészet), tíz edényt küld ki a világba. (Hogy miért éppen tizet? Legyen az Ő titka.) De jaj, az edények összetörnek. Hát ez az a végtelen számú perspektíva, ami a világ és ami mi magunk vagyunk, amiket egyesítenünk, isteni feladat. Mert bizony így folytatódik a történet, így ér véget a mítosz. Tikkun olam, a világ megjavítása. Ezen vagyunk, ezért vagyunk itt.
Minden rendszer a világ egy absztrakt mintája, melyek sokféleségükben mégis egyfelé mutatnak annak, aki nem a fragmentált percepció, hanem a valódi látás igényével olvassa őket. Tehát – Figura Paradigmatica. Visszaemelkedtünk a legkülső héjra ezen a különös, fragmentált kozmikus utazáson. Éppen ezt jelenti Cusanus diagramja: az egyik oldalon az isteni egység dimenziója bontakozik ki, a másikon pedig a másság sokfélesége. Két egymásba fordított háromszög, éppen, mint a judaizmusban. A különbség mindössze annyi, hogy itt megmarad a háromszögek alapja, ami számunkra, akiket itt és most elsősorban a kép metafizikája érdekel, döntő jelentőségű. A két piramis-alap nem más, mint két vászon. Az egyik Isten kozmikus festővászna, a másik a májá vetítővászna. De hol van akkor a projektor, és ki kezeli?
Cusanus erre azt mondja: „Ha meg akarod érteni az egységet a sokféleségben, jól figyelj. Ahogy az egység áthatja a sokféleséget, úgy hatja át a sokféleség is az egységet.”
Az igazságot a műtárgy habozás nélkül felmutatja. Valami ilyesmi olvasható ki Cusanus Isten látásáról szóló munkájából, ha azt esztétikai szemüveggel olvassuk. Az egyetlen igazi Pontból kiáradnak annak fragmentumai, a nézőpontok sokasága. Az ikon előtt állva a néző-(látó-)Pont még egybeesik az Istent szemlélő emberrel. A reneszánsz a Pont és a pontok problémájának megoldását már az elérhetetlen, humanisztikus végtelenben tapogatózva, az enyészpontban keresi. A nyugati művészet története tulajdonképpen összefoglalható egyetlen Pontban.
A nagy kuesi bíborosnak persze nem csak az efféle metafizikai igazságok nyugati rögzítésében, hanem a modern tudományosság kialakulásában is benne van a keze. Ami végül a számítástudományhoz vezet (sokak szerint a teremtés műve is egy jól-rosszul sikerült számítási aktus, a kozmosz pedig számítógép, melynek kódját még nem sikerült megfejtenünk). Itt már minden fekete és fehér, 0 és 1 – vagy mégsem? A számítógép igazi titka a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem ez, hanem a véges nézőpontból a végtelen elérésének szimulációja. Az empirikus adatokból a tudósok keze alatt folyton spekulatív jövők létesülnek, melyek egyike sem igaz – nem azért, mert valaki tévedett, hanem mert nem lehet az, mert csak a jelen valóság.
Jelenvalóság. Nem állítok kevesebbet, mint hogy itt és most ez a galéria az a tér, ahol jelen vagyunk – ez persze magától értetődik, de hát mi az igazság, ha nem magától értetődés? – és ahol ennél fogva folytatódhat a világ megjavítása, abban a kicsit szürke, de igenis reménytől sugárzó térben ott Cusanus két piramisa között, amit egyszerűen csak úgy ismerünk: emberélet.
Tradicionálisan nem magától értetődő, hogy az ember a belső szobából indulva járhatja be a teret. A belső terembe való bebocsátást általában el kell nyerni. Témánkhoz azonban igazodik ez az irány: a hagyomány adottságának magától értetődése, azaz az egység nézőpontja felől haladunk majd a sokféleségbe. Ebben az egységben még védelem van. Antal Malvina különös brüsztjében a györgyfalvi mellény, a kérdőjelek nélküli identitás korának mementója absztrahálódik, szilárdul magává a férfi testévé, melynek még a virága is ólomból van. Ez a kemény test találkozik a szoknya lágy, lenge pergésével Koroknai Zsolt munkáján, és lép vele táncba. Révész Ákos képe, bár a mára hagyománnyá nemesedett festészeti absztrakció nyelvén, de nyíltan és magától értetődően beszél arról az időélményről, ami éppen a látás valóság és káprázat közötti oszcillációjának következménye. A természetes védelemről mesél, bár a tárgyak nyelvén, Papp Ildikó inverz eszköztára. Ez az első pont, ahol meghasad az egység szövete, hiszen a tárgyak, bár fontosságuk tudata jelen van, mégis hiányukban jelennek meg. Mi van, ha a döntő pillanatban nincs nálunk a megfelelő eszköz – vagy a megfelelő nézőpont? Ez átvezet minket a kérdezés termébe.
A teremtés, bár dualisztikus, de egységes, világos, kérdezetlen és kérdéstelen. Az édenkertben, azaz az emberben jelenik meg először a nézőpontok problémája. Hol van a valóság: a kapun belüli világ lezártságában vagy a kinti kozmosz végtelenjében? Babinszky Csilla a kozmosz egységének magával értetődőségével, de már az emberi perspektíva hasadásával teszi fel a nagy kérdést, egy mindennapi tárgyba transzponálva: mi a ceruza? Amit rajzol, a hang, amit eközben ad? A pénz, amiből készül, vagy a pénz, amit rajzol? Babinszky a körkörösség dialektikája mellett teszi le a voksot, amely percepció felől nézve a hasadás, amit konvencionálisan negatívan tételezünk, talán nem is olyan szörnyű dolog.
De találkozunk egy olyan szoborral is – Elekes Károly munkája –, ami viszonylag szerény mérete és némi klasszikus ártatlansága ellenére tulajdonképpen az idő töredezettségét faggatja (vissza is kacsint ezzel a hagyomány termébe). A győzelmi szobor isteni kvalitással bír és tulajdonképpen a kultúr- és művészettörténet forrásánál találkozunk először vele. De kinek a percepciója írja le valójában a történelmet: a győztesé, a vesztesé, vagy a kettő dialektikájából kiszakadóé?
Dóra Attila audiovizuális objektje olyan tárgytalan tárgy, amelyben a létezés kérdése vibrál. A minden értelemben megfoghatatlan tapasztalat anyaga és tárgya maga a megragadás (lásd a percepció eredeti értelmét!) eszköze, a kéz válik hol intim, hol zavaró közelségében védő test-tárgyból identitásbeli és individuációs kérdéssé.
Ezután, a tér aranymetszési pontján, egy intim köztes tér alakul ki. Gyenes Zsolt komprovizációja, ahogy ő nevezi, tulajdonképpen az esztétika eredetének cusanusi metszéspontját adja: többszörösen egymásra rétegződik benne, ahogy a címben foglalt összevonás is mutatja, az alkotás akaratlagos, illetve spontán megvalósuló aspektusa, amelyek jelenléte ugyan eleve adott, de expozíciójuk természetesen hangsúlyozza a művészet percepcionális természetét – túl a felszíni esztétikán.
Végül, a világba vezető visszaúthoz legközelebb érve eljutunk az oldódás termébe, ahol teljes kendőzetlenségében tárul elénk a percepciók sokfélesége, az egyes műveken belül és a művek közötti polilógusban is. Majoros Áron szobra egyszerre nézi az összes képet, nem csak a kiállításon, hanem a kozmosz terében is, miközben arca nincs, még nem állt össze egységgé, vagy már elveszítette azt. Így néz rá Mayer Éva fényben oldott tárgyaira, amelyeknek egymás mellé állítása az élet esetleges sokféleségéről mesél, de talán éppen az isteni fény egységének hátterében? De ránéz Lucza Zsigmond képére is, amelyen pedig a szokatlan technikák egymásba játszását látja, a nemiségbe kódolt vívódások sokféleségét, a hangsúlyozottan manuális technika találkozását a modern képátvitel jellegzetességeit mutató formai dekonstrukcióban. És végül Pető Hunor képével is találkozik ez a tekintet, amely éppen ellenkezőleg: a hangsúlyozottan virtuális és hiperesztétikus felszín látszategysége alatt hullik szét képi és fogalmi darabokra, míg végül a szemlélő elveszik ebben a nemlétező térben és fogalomrendszerben, ahogy a tér és a fogalmak is elvesznek a szemlélőben.
Megtaláljuk-e még egyáltalán a nézőpontok határait ma, a posztmodern után, médium, forma és valóság végső oldódása közepette? Erre keresnek választ a kiállító művészek, egyszerre tartva igényt saját, személyes nézőpontjuk megtartására, és a többi alkotás nézőpontjába való bevonódásra. Ha minden tárgy egyetemes igazság, akkor hogyan lehetnek egyszerre jelen a galériában?
Ez a Fragmentált percepciók misztériuma.
Kiállító művészek:
ANTAL Malvina / BABINSZKY Csilla / DÓRA Attila / ELEKES Károly / GYENES Zsolt / KOROKNAI Zsolt / LUCZA Zsigmond / MAJOROS Áron / MAYER Éva / PAPP Ildikó / PETŐ Hunor / RÉVÉSZ Ákos
Kurátor: RÉVÉSZ Ákos képzőművész
Nyitvatartás: szerda, csütörtök, péntek 15-18 óra
A kiállítás a MAMŰ Társaság támogatásával valósult meg.
A kezdőképen Pető Hunor: Pillangóhatás című képe, és Majoros Áron: Átmentés című munkájának részlete látható.
