A párizsi Palais de Tokyo és az Yvon Lambert Galerie után a budapesti Trapéz Galériában látható Damir Očko kiállítása. A fiatal horvát művész első önálló magyarországi bemutatkozásával párhuzamosan jelenleg a Trafó Galéria csoportos kiállításán is szerepel.
Očko, akinek zenei indíttatású munkáiban kiemelt szerepet kap a hang és a kép viszonya, a Trapéz számára tervezte Psst című kiállítását. A Palais de Tokyo tárlatához hasonlóan itt is egy V alakú installációs elem metszi át a teret, az amúgy sem túl tágas terem ezáltal még szűkösebb, nehezebben átlátható lett. A térelem foglalja magába a címadó hanginstallációt, a csend és a hang összefüggésének dinamikájával foglalkozó kiállításon. Hiszen a psst hangutánzó szó önmagában is ellentmondást rejt: egy csendre intő és arra utaló hangsorról van szó, amely azonban hangok által jön létre. Kiejtésében benne foglaltatik tagadása, elodázása is; sokszor éppen emiatt a gyakran ingerült, intő hangsor miatt nem lehet „igazi” a csend.
Létezhet-e tökéletes némaság, merjük-e megtörni a csendet? – veti fel a művész, és azzal a gondolattal is eljátszik, hogy melyek azok a helyzetek, amikor hallgatásra vagyunk kényszerítve. Amint a V alakú installáció belehasít a térbe és átformálja azt, hasonló érzetet keltenek a hol halkabban, hol hangosabban hallható psst és hush hangutánzó szavak, amelyek folyamatosan megtörik a kiállítótér csendjét.
Očko videóiban és papírmunkáiban is az emberi hanggal és annak végtelen lehetőségeivel kísérletezik. A Moon shall never take my voice című videóban például jelbeszéddel mutogatják el zeneművek szövegét, egy másik munkájának pedig a dadogás (azaz szintén a módosult hang) szolgál kiindulópontjául. A Trapéz kiállításán, a „csend hangjait” kutatja, mintha azt a létállapotot, helyzetet keresné, amelyben megszűnik a hang. Több interjúban is zeneszerzőket említ inspirációként, mint például Alexander Scrjabint, akinek szinesztézia elmélete hatott rá. Luigi Nono, Ligeti György és John Cage is ösztönözték és nehéz nem észrevenni az utóbbi formabontó zeneszerző hatását Očko jelen kiállításán. Azonban nem valamiféle Cage-i analógiáról van szó, a művész továbbgondolja, vizuálisan „megragadhatóvá” teszi a 4’33” ötletét nemcsak az erre akár ironikusan is utaló hanginstallációval, hanem a kiállítás nagyobbik részét alkotó fotókollázsokkal is.
fotó: Trapéz Galéria
A geometrikus formákat használó, a konstruktivisták műveit idéző minimalista kollázsok általában két egyenlő részből állnak, és gyakoriak bennük a kitakart elemek, a fragmentált formák és testrészek, egy-egy betű illetve szövegrészlet. Gyakran a saját kezét vagy egy enteriőrt ábrázoló fotót fednek el a következő rétegek.
Egyik legfontosabb visszatérő motívuma a kör, amely megjelenhet önmagában vagy egy együttes részeként, különböző elrendezésben, színekben, a lapból kivágva, vagy valamilyen más papírral kitöltve. Kifejezetten érdekes, hogy ez a forma nem válik unalmassá, nem ürül ki, hanem minden egyes „megtestesülésben” képes újabb asszociációkat ébreszteni. Láthatjuk egyfelől – Očko hangjegyrajzaira gondolva – szár nélküli hatalmas hangjegy fejnek, „O” betűnek vagy éppen csillagászati konstellációnak, legyen az feketelyuk vagy a telihold.
A hold–analógia kapcsán eszünkbe juthat, hogy az égitesten nem terjed a hang, mivel nincs atmoszféra. Cage elmélete szerint a teljes csendet elérni lehetetlen, ez csak egy utópisztikus térben, területen, űrben lehetséges. A tökéletes csendnek otthont adó helyszín lehet a holdnak látszó kör Očko művein. Azok a kollázsok, amelyeken a kör mellett a kéz, vagy annak részletei jelennek meg, egyaránt emlékeztetnek a szolmizációs jelekre és a jelbeszédre, utalva egy hang nélküli kommunikáció lehetőségére.
Ilyen csend uralta „nem-helyeket”, ismeretlen, akár belső világokat idéznek fel azok a kollázsok is, ahol egymásra helyezett rétegek részben vagy teljesen elfedik az alsó fotóréteget. Az egyik kollázson egy alaknak már csak a lába látszik, egy szürke város háztetői éppen hogy kivehetőek, de a sorozat többi darabjain már csak az egymásra helyezett, változatos anyagokból álló szürkés, zöld szinteket látjuk. A csend vizualizációját sugallhatják ezek a művek, amelyekben a kitakarás, elfedés által a semmivel, és az ürességgel kerül kapcsoltba. Ezek a képzeletbeli terek, galaktikus tájak egyszerre árasztanak valamiféle nyugalmat és lezártságot, ugyanakkor a hang hiánya melankolikus és kissé nyomasztó világot sejtet. Ám távol áll a kiállítás attól, hogy egy negatív utópiára következtessünk belőle, a hanginstalláció és a fotókollázsok párbeszéde folyamatosan újrateremti azt az iróniát és ellentmondást, amely a psst hangutánzó szóból fakad.
Április 30-ig, Trapéz galéria, Budapest