Kerekes Gábor: Zóna
november 22.-ig
Artphoto Galéria
Kerekes az zárt, valami igen zárt és rejtélyes dolog. Az írás róla, a munkái megértése, értelmezése mindig puszta kísérlet marad, mivel nincsenek útjelzők , nem ad támpontokat, hallgat. Kerekes meghalt. A Zóna című kiállítást nem ő hozta létre. A képeket persze igen. Mégis ugyanúgy hallgat az egész, mintha élne. Nincs különbség. Örök világosság és/vagy örök sötétség.
A kiállítást a hagyatékból állította össze Barta Zsolt Péter. Mint megtudjuk, Kerekes jó ideje dolgozott egy 16 mm-es Bolex filmkamerával, ipari tájakat filmezett, főleg Tatabányát. Nem tudjuk, mit tervezett a mozgóképpel, tervezett-e valamit, de a kockákat fotónegatívként használta, képeket nagyított az anyagból. Fotótechnikai és minden ízében tudatos döntése alapvetően meghatározza az elkészült nagyításokat.
A 16 mm-es filmet jórészt amatőr célra, a 35 mm-es tekercshez képest olcsóbb megoldásként vezették be, mert a nyersanyag, egy képkocka mérete mindössze 10.26×7.49 mm. A normál fotós kisfilm ehhez képest 24×36 mm. Kerekesnek nem voltak technikai korlátai, jóformán minden fotográfiai technikát kiválóan ismert és hihetetlen technikai perfekcionizmussal használt. Különös, figyelemreméltó, hogy pályája végén visszalépett az archaikus technikáktól, és a keskenyfilm kezdte érdekelni, hiszen az anyag technikailag majdnem minden tekintetben „alsóbbrendűbb”, mint a legtöbb nyersanyag, ami a fotótechnikában fellelhető, vagy amiket Kerekes használt. A képkocka mérete igen kicsi, nagyíthatósága, felbontása csekély. Alapvetően olcsó, amatőr felhasználásra szánt anyag volt, amíg használták.
Persze Kerekes döntése, ha pályája egészét nézzük, nem meglepő. A Zóna című anyag, szellemiségében és megformálásában, jellemzőiben szinte tökéletes záróköve az életműnek, mert annak a kezdeteire rímel, a ’70-es, ’80-as évek fotóinak képi világához kapcsolódik vissza, és technikailag is hasonló megoldással él. Újra fekete-fehér, alacsony érzékenységű nyersanyaghoz nyúl, témában újra az ipari táj, a leromlott, pusztuló épületek, egy kietlen és ember nélküli világ megformálása kerül előtérbe. A visszanyúlás azonban nem önismétlő gesztus, nincs benne semmi nosztalgikus vagy önfeledő.
Kerekes a Zónával ugyanazt mondja, amiről mindig is beszélt, csak még radikálisabban, keményebben, végérvényesebben. Nem lehet nem idézni azon kevés szövegek egyikét, Molnár István vele készített interjúját 1989-ből, amelyben pontosan, mélyen és érzékletesen beszél épp a’70-es, ’80-as évek anyagairól.
„Mondom, sétál az ember, és akkor olyan szomorú lesz. Megvan a véleménye a világról. Nagyon sok dolgot tud, és egyben igen keveset. Valahogy eltávolodik mindentől. Piszok messzire el lehet távolodni. Majdhogynem egy másik planétára jut. Egy új világba. Teljesen elidegenedik ettől a világtól. Ugyanakkor érdekes módon mégis azért érzem jól magam benne, mert olyan kellemes érzetet ad, hogy én ezt fel tudom oldani. Azt a sok gátlást, szorongást, embertelenséget, ami körülöttünk létezik. Én úgy oldom fel, hogy megkeresem az én világom. Az én hiteles világom hiteles külső megfelelőjét. Mintegy önigazolásul fényképezek. Megmutatom: tőlem idegen is ez a világ, mégis elfogadom. Mert hát képtelen vagyok elfogadni. Kívülről szemlélem. Rendkívül kívülről. Valami idegen helyről jőve, mégis rendkívüli beleérzéssel.”
Kerekes egész életműve Zóna. Egy hely, világ, ami ismerős, de mégis ismeretlen, idegen, zárt, mert egy idegen hozta létre, egy a világtól alapvetően távoli, azt kívülről szemlélő ember. Kerekes bármihez nyúlt pályája során, mindenből valami távolit, rejtélyeset és kortalant, örökérvényűt és titokzatosat formált. Az idegenség, az alien-szemszög explicite is kifejeződik pl. az Over Roswell sorozatban. De bármelyik sorozatát nézzük, mindegyikben van valami nem evilági, ha úgy nézzük, kozmikus.
Valaki ezekben a munkákban nyomokat olvasott itt, a Földön. A civilizációnk nyomait, tájakat, térképeket, technikai eszközöket, és az élőlényeket, állatokat, embereket, de a precizitás és pontosság, az egzakt rögzítés és megörökítés követelménye miatt mindent: holtan, holt állapotában. Kerekes volt talán a „legtökéletesebb” földönkívüli, akit ismerhettünk. Nála precízebben senki nem olvasott jelet, nyomot, vagy éppen, saját vért, vizeletet, hajat.
Minden nyomolvasásnak van, kell legyen célja. Valamilyen célból nyomozunk, el akarunk jutni valahová, meg akarunk tudni valamit, eredményt akarunk. Minden krimi végén van megoldás.
Nem tudom, mi volt Kerekes megoldása. Nem tudom, volt-e célja. Azért titokzatos az életmű, mert az alapvető kérdések homályba burkolóznak. Elvágja, lemetszi őket, simára, tökéletesre csiszol minden felületet.
A Zóna szinte tökéletes metaforája, pontosabban, egyik tökéletes metaforája Kerekes munkáinak. Kerekest egyáltalán nem érdekelte az ipari táj, se a poszt szocialista örökség, sem bármi utó-vagy disztópia. Megkockáztatom, Kerekes nem volt spirituális alkotó. Abban az értelemben, ahogy Tarkovszkij, Robert Bresson vagy éppen Dosztojevszkij munkássága értelmezhető így. Nála nincs „túl”. Kerekes soha nem akar a művön túllépni, ahogy majd minden spirituális alkotó. Mert a legtöbbjük számára a mű csak terep, később egyre inkább ürügy, hogy eljussanak valami máshoz, ami a lélek. Hogy eljussanak a saját lélek beszédéig, ami az elidegenedettség, a szenvedés, a lélektelenség feloldásáért, megszüntetéséért, a puszta anyagin, anyagon túllépve, valami többért küzd, beszél. A spirituális alkotónak kevés a mű, a pőre lélekig, a másik emberig akar eljutni, meg akarja érinteni a másik, sőt, mindannyiunk lelkét. A spirituális alkotó egy ponton túl ki is lép a műből és közvetlenül elkezd beszélni, prédikál, ahogy a kései Dosztojevszkij, Tarkovszkij és Tolsztoj.
Kerekes nem beszél. Nem lép túl a művön, nem lép túl a jeleken, dolgokon, nyomokon. Benne marad és kívül is marad rajtuk, rajtunk. Kerekes nem akar az emberiségbe olvadni és nem prédikál. Konok következetességgel és kábító magányban ás, a dolgok legmélyéig, a képek, jelek, nyomok legmélyéig és a lehető legpontosabban felmutatja őket és saját magányát, idegenségét.
A Zónában majdnem teljesen feloldódik, szétoldódik, vagy másként, szétrohad, darabokra hull a látvány. A ’70-es, ’80-as évek fotóin, az alacsony érzékenységű és fényudvarmentesítő réteggel nem rendelkező nyersanyagon a fény szétégeti a látványt és valami kísérteties és halott panorámát hoz létre. A Zónában az ugyancsak kemény filmet, egy kisebb méretről húzva, nagyítva fel a képeket, szintén szétégeti a fény, ráadásul a felbontás, az élesség a nagyítás mértéke miatt itt szinte eltűnik, megsemmisül. A valaha emberi táj erjedni kezd, szétesik, puszta jellé redukálódik. De néha már azt sem tudjuk, mi is az, amit látunk: föld, fém, fa, hó, sár, rozsda? Mintha egy a lezárt szemhéjunk mögötti víziót, kavargó, formátlan emlékképeket, töredékeket látnánk.
A Zóna bizonyos szempontból a legradikálisabb Kerekes-anyag. Valamiképp, ha a munkássága legjavát nézzük, öncsonkító módon lemond a tiszta, világos körvonalakról, a plasztikusságról, a dolgok, tárgyak sűrű jelenlétéről, megformálásáról. Dekonstruálja, roncsolja és szétforgácsolja azt a látványt, világot, amit saját maga korábban alkotott. A Zóna látványa egy életre-pusztított és sötét vízió. Életlen, homályos, töredezett tükör/kép, amelyben már nem tudjuk felfedezni, mi az, amit tükröz. Nem látjuk, nem látunk már szinte semmit. Mert Kerekes szerint, ez nem fontos. Nincs mit látni. Nincs más, csak tükör. Sem ember, sem táj, sem valós nincs.
Kassák írja az Érthetetlen kép című versében: „Hol láttam már e tájat kopár földjével/vak csillagaival a felhők mögött?/Egy lepke szárnyain lebeg az egész/s mégis oly biztosan a helyén van minden.”
A Zóna anyaga perfekt, Kerekes céljait tökéletesen beteljesítő mestermunka. Kerekes a Zónával eljutott oda, ahonnan indult, eljutott oda, ahol mindig is volt. Kerekes életműve, kedvenc formáihoz, alakzataihoz hasonlóan kerek, vagy éppen spirál alakú. Mindig ugyanazt mondja, mondta, csak másképp, mélyebben, pontosabban, következetesebben. Nehéz róla beszélni, annyira zárt, annyira egy személyre szabott. Személyes és tökéletesen személytelen. Forró, szenvedélyes és tökéletesen hideg, minden ízében tudatos, uralt és távoli világ. Egy különös tárgy, ami egy másik bolygóról zuhant ide, nem tudjuk, mi a rendeltetése. Szép és rejtélyes. Lehet nézegetni, forgatni, meg lehet próbálni megfejteni.
Kerekes meghalt. Akárhogy is van, de ettől az ember olyan szomorú lesz. Olyan, amilyen ő lehetett.
A cikk lejjebb folytatódik.