Stenczer Sára: Szenvedéllyel töltött tradíció – Soutine és a Modernizmus a bázeli Kunstmuseum-ban

Chaim Soutine viszonylag rövid munkássága alatt rendkívüli festményeket hagyott hátra az utókornak, melyből rengeteg huszadik századi művész nyert inspirációt, Francis Bacontől kezdve de Koonig-en át a bécsi akcionistákig. A belorusz származású festő műveiből látható válogatás a bázeli Kunstmuseumban, néhány kortársának képeivel kiegészítve.A bázeli Kunstmuseum rendszeresen mutat be komoly művészettörténeti kutatással kísért kiállításokat és térképezi fel a huszadik század fontos művészeinek egy-egy periódusát vagy életművét, úgy mint Jasper Johns, Brice Marden vagy Donald Judd. Az idei tavasszal Chaim Soutine egyedülálló festészeti életművéből nyílt kiállítás Nina Zimmer kurátor rendezése alatt, egy külsejében szerény, ám a művek miatt annál markánsabb prezentáció keretében. A tárlat időrendi és tematikus megközelítés szerint oszlik hét teremre, és néhol a múzeum gyűjteményének párhuzamra érdemes festményeivel bővült ki.
Soutine első képei 1913-ból, Párizsba érkezésének évéből maradtak ránk, amikor a vilniusi akadémiáról a francia fővárosba érkezve beköltözött a La Ruche-be. Hiába alkotott mellette és volt közvetlen barátja Picasso, Modigliani vagy éppen Chagall, Soutine mindig a saját művészeti, kifejezési útkeresését folytatta, a kortársak szinte teljes befolyása nélkül. A művészet hagyományos realitásábrázolásától akart elszakadni anélkül, hogy az absztrakcióval vagy a konceptuális-analitikus hozzáállással élt volna – csak belső hangjára és érzelmeire hallgatva –, mely hozzáállás minden alkotását erősen átjárja.
Kvalitásos művészete és pártfogói (1919-től a műkereskedő Zborowski, a huszas évek végétől pedig a Castaing házaspár) ellenére sosem élt túlzott jómódban, rengeteg anekdota kering szegénységéről, csakúgy mint festészeti habitusáról. Csak közvetlenül modell, illetve téma után tudott festeni, amely – a hírhedt, felakasztott marhatetemről készült sorozata esetében – nem kis problémát jelentett: mivel a hús drága volt, a megvett állatot hetekig igyekezett ”karban tartani”, vagyis nap mint nap friss vérrel locsolta, hogy az megőrizze élénk színét. Párizsi műtermének szomszédjai nem szívesen emlékeztek vissza a feltörő szagokra és az – állítólag – alatta levő műterem plafonjáról csöpögő vérre.
A legérdekesebb, hogy amennyire újító volt Soutine stílusában, formavilágában, annyira hagyományhű maradt témaválasztásában. Nem élt a huszadik században oly fontos szabad témaválasztás aktusával, egész munkássága könnyedén felosztható a portrék, csendéletek és tájképek hármas kategóriájába. Ezt követi az időrendet is szem előtt tartva a jelen kiállítás.
A tárlaton bemutatott legkorábbi festmények 1916-ban készültek. Letisztult, szigorú kompozíciós csendéletek és zaklatott tájképek, melyek hangulata és energiája híven tükrözi a festő akkori nélkülözését és nyomorát. Soutine korai csendéletei motívumban szegények, ámde azok kigondolt elrendezése és megfogalmazása oly sokatmondó, hogy felérnek egy analitikus portréfestménnyel – talán önarcképek.
A francia kisvárosokban – ahová pártfogói küldték minden alkalommal – készült tájképei nyugtalanok, korai példáira jellemző az eltorzult perspektíva és a gomolygó, fékezetlennek tűnő vonalak. A föld megmozdul, a házak összedőlnek, megszűnik a vízszintes és a függőleges – vagyis kizárt a szemnek szükséges harmónia. Másként igaz mindez a későbbi években készült tájképeire, melyeken a festő már sokkal inkább megtalálja a kiegyensúlyozottságot lelkivilága és az ábrázolt környezet között. Ugyanúgy belső tájképek ezek az erőteljes alkotások, mint van Gogh-éi, csak egy más származású és más temperamentumú művész ecsetjéből származnak.
Soutine portréi a lehető legegyszerűbb kompozícióban fogantak, frontálisan, eleinte félalakos, majd teljes figurát bemutató, általában felülnézetből, ritkábban szemből készült porték, melyeken az alanyok mindig valamifajta mély emberiességet, mulandóságot hordoznak magukban. Gyermekekről készült festményjein sohasem a játékosság vagy a fiatal érintetlenség dominál, hanem egy félelmetes kiszolgáltatottság, mely valójában a természetes halandósággal egyenlő csupán, mely mégis félelmet kelt a halhatatlanságra törő emberi lényekben – nézőjükben.
Talán az 1920-as évek után készült csendéletei a legmegdöbbentőek egyszerű megfogalmazásuknál és spirituális súlyuknál fogva. Míg a már említett korai, szegényes terítékeket ábrázoló festmények még egyfajta konstruktív rendező elv alapján készültek, addig az utóbbiak főként halott állatokat mutatnak be, halotti portrék. A felakasztott kakas, nyúl, rája és persze marhatetem, mely az efemer életet és egyben az ember létfenntartásának szükségleteit idézi agresszíven, a festék által új életre kelve jelenik meg. A képeknek még egy többlet információt ad az a tény, hogy Soutine nem ehetett húst, mert a fiatalkori éhezést gyomra jelentősen megszenvedte – gyomorperforáció lett halálának oka is, melyet a háború alatt nem lehetett szakszerűen gyógyítani. Soutine 1943-ban hunyt el, 50 éves korában.
A kiállítás alkalmából megjelent katalógus rendkívüli tanulmánykötet, mely valódi kutatómunkát tükröz – fontos monográfia, két nyelven, németül és angolul. Benne található a közel hatvan kiállított festmény, rengeteg archív fényképfelvétel, különböző kortársak visszaemlékezései, anekdotái és egy részletes bibliográfia. A kiállítás július 6-ig látható.