A princetoni egyetem neves történész professzorának, a British Academy elnökének tanulmánya abból az alkalomból készült, hogy a kulturális örökség védelmét, a közgyűjtemények állományának gyarapítását anyagi eszközökkel támogató Art Fund és a kultúra, a tudomány, az oktatás, valamint az egészségügy területén aktív jótékonysági szervezet, a Wolfson Alapítvány negyven éve működik együtt az Egyesült Királyság múzeumai és más kulturális közintézményei kollekcióinak megőrzése, bővítése és hozzáférhetővé tétele érdekében. A korábban a National Art Collections Fund nevet viselő Art Fund 1903-ban jött létre, annak a korai felismerésnek az eredményeként, hogy a brit múzeumok és galériák a rendelkezésükre álló forrásokkal mesze nem versenyképesek a műtárgypiacon, ezért állományuk gyarapítása csak pótlólagos anyagi eszközök bevonásával biztosítható. Az Art Fund korai „bravúrjai” közé tartozott, hogy kampányával és pénzügyi segítségével 1906-ban lehetővé tette a londoni National Gallery számára Velázquez Rokeby Vénuszának megvásárlását 45 ezer fontért, majd három évvel később ifj. Hans Holbein Krisztina dán királyi hercegnőt ábrázoló portréjának megszerzését 72 ezer fontért. Az Art Fund közbelépése nélkül mindkét régi mestermű – s azóta eltelt több mint száz évben is számos művészettörténeti jelentőségű alkotás – elhagyta volna Nagy-Britanniát.
A most megjelent tanulmány rámutat: a múzeumok ma sincsenek jobb helyzetben mint 1900-ban. Nem kielégítő akvizíciós forrásaik és a csillagászati aukciós árak hatalmas kihívások elé állítják őket. A szituációt csak bonyolítja, hogy a kortárs művészet – számos gyűjtemény fejlesztésének elsődleges területe – ma sokkal divatosabb, mint akár az impresszionisták vagy az angol portrék és a régi mesterek, ezért az elmúlt évtizedekben született művek árai elszálltak – főként a Kínából, Oroszországból, Dél-Ázsiából és a Közel-Keletről érkezett dúsgazdag vásárlók miatt. A múzeumok vezetői és kurátorai óriási kihívás előtt állnak: miközben anyagi lehetőségeik korlátozottak, az országos politika és a helyi vezetők részéről egyaránt erőteljes rajtuk a nyomás, hogy növeljék látogatóik számát, és tegyék a képzőművészetet vonzóvá a lakosság mind szélesebb körei számára.
David Cannadine komor helyzetképe megállapítja, hogy a műgyűjtés állami támogatására “sürgős szükség van, az semmivel nem pótolható”. Akármennyire is fontos az 1990-es évek elején életre hívott Heritage Lottery Fund, a szerencsejátékok bevételéből a művészetek fellendítésére elkülönített keret, évi mintegy 10 millió fontja ugyanúgy eltörpül a kormány szubvenciója mögött, mint az akvizíciókhoz az elmúlt közel három évtizedben 125 millió fonttal hozzájáruló nemzeti örökségvédelmi alap, a National Heritage Memorial Fund, vagy a jelentést megrendelő Art Fund 1994-2017 között kiutalt 89 millió fontja. Az angliai és walesi múzeumok 2017-ben összesen 720 millió font állami támogatásban részesültek, ami 13 százalékos visszaesést jelent a 2007-es 829 millió fonthoz képest – miközben a műtárgypiaci árak legalább a másfélszeresükre nőttek. Különösen szerénynek tűnik ez az összeg, ha összehasonlítjuk például azzal a ténnyel, hogy a Louvre Abu Dhabi egyetlen festményt, Leonardo da Vinci Salvator Mundi-ját ennek az összegnek közel a feléből, 341 millió fontért vásárolta meg.
Az egy híján százoldalas jelentés a helyzet drámai voltát többek között azzal a megállapítással érzékelteti, hogy “Nagy-Britannia kevesebbet költ ma kultúrára, mint Franciaország, Dánia, Magyarország és Lettország”.
A múzeumok körében végzett felmérés szerint az intézmények közel tíz százaléka az elmúlt öt évben egyetlen műtárggyal sem tudta gyarapítani gyűjteményét; ez a szám a duplája a hét évvel korábbi felmérés során regisztráltnál. Azon múzeumok között pedig, melyeknek bővült az állománya, hatvan százalék alá csökkent a vásárlások útján (vagy ily módon is) gyarapodók aránya.
Az átfogó dokumentum esettanulmányokon keresztül mutat be jó és rossz példákat arra, hogyan próbálnak a közgyűjtemények szerény eszközeik hasznosításával új műkincsekhez jutni. Követendő mintaként említi például az Imperial War Museums-t, a legújabbkori hadtörténeti múzeumot, amely több tízezer, feleslegesnek tartott darabtól – többnyire másolatoktól – vált meg, amivel komoly tároló kapacitást szabadított fel, és új akvizícióra használható pénzhez jutott. Diane Lees főigazgató “helyes gyakorlatnak” nevezte a selejtezést, amit “ugyanolyan alaposan át kell gondolni, mint a beszerzéseket”. A világ vezető iparművészeti gyűjteménye, a Victoria and Albert Museum az eddig az archívumába száműzött értékeit rövidesen a 2012-es nyári olimpia helyszínén, a II. Erzsébet Olimpiai Parkban kialakított új részlegében állítja ki. Nem meglepő módon a Tate Modern is dicséretet kap “bátor gyarapítási politikájáért”. A múzeum megszerezte például az „anyagtalan művészet mestere”, Tino Sehgal 2002-es This is Propaganda című alkotását, amelyben valaki, feltehetőleg a teremőr hirtelen dalra fakad, amikor látogatók lépnek a helyiségbe. Az előadásokról nem készült felvétel, de a 2013-ban Turner-díjra is jelölt művész instrukciói szóban átadhatók a múzeum dolgozóinak, azaz a produkció bármikor megismételhető.
Cannadine adatai szerint a 2600 angliai múzeumban őrzött 200 millió műtárgynak csak tíz százaléka látható a kiállításokon, így önmagában véve nem tekinthető bajnak, hogy gyakoribbá vált e művek elidegenítése – miközben persze nyilvánvaló, hogy ez a jelenség is összefügg a múzeumok anyagi helyzetével. Míg 2006-ban az intézmények 34, 2017-ben már 57 százaléka vált meg gyűjteményének egy vagy több darabjától. A szerző által bemutatott legsúlyosabb negatív példa a valaha piacra került legjelentősebbnek tartott egyiptomi szobor, az egy írnokot ábrázoló Sekhemka eladása. A műkincset a northamptoni önkormányzat a Christie’s aukciós házon keresztül több mint 15 millió fontért adta el egy ismeretlen, valószínűleg amerikai vevőnek 2014-ben, ám a bevétel 45 százaléka Lord Northamptoné lett, akinek dédnagyapja ajándékozta az antik remeket Northampton múzeumának. A kiviteli engedély késleltetése miatt a szobor két évvel később hagyta el Angliát és került a feltételezések szerint az Egyesült Államokba.
Nyitókép: Hoa Hakananai’a – The Easter Island Statue. Photo: James Miles / Wikimedia Commons / tripsavvy.com
