1. Kiállítások haszna
Szalay rajzai mellett
minden műfaját – festmény, sokszorosított grafika, plasztika – a teljes
életműnek, az oeuvre-nek az arányosságában sikerült bemutatni (Kogart, 2009.
01.-03.).
Hazakerült 500 Szalay-mű,
így a 20. század 30-as éveitől a 80-asokig terjedő időszak legjelentősebb
emigráns rajzolója újra hazatért, műveivel másodjára is hazaérkezett.
Korai illusztrációi (a PIM
kiállítása) és az MNG-Miskolci Galéria generációs rajzkiállítása a korszak
ilyen módon még föl nem dolgozott koherens mű-együtteseire irányította a
figyelmet.
A megemlékező, Szalay
rajzművészetét középpontba állító kiállítások számát – különös módon -, nem a
nagyszámú Szalay-rajzot birtokló múzeumok gyarapították (Eger, Salgótarján,
Szeged, Kecskemét, Székesfehérvár, Szombathely, Pécs, Győr), hanem a
kereskedelmi galériák (Koller, Jászi) – természetesen nagyobb haszon
reményében. A Szalay rajz árak nagyjából az addigiak duplájára, összességében
még mindig csak közepesnek mondható árszintre
léptek.
Sajtóban
tárlat-ismertetők, kiállítási recenziók nagy számban jelentek meg. A TV
csatornák – a közszolgálatiak kulturális magazinjai különösen – az életmű
magyar művészeti jelentősége alatt foglalkoztak vele. A többféle Szalay film-portréból
(B. Farkas Tamás-Koltay Lajos munkái) egyet sem vetítettek a közszolgálati
csatornák.
A kritikák közül Mélyi
József (Mozgó Világ), Szegő György (Új Művészet) és Rózsa Gyula (Népszabadság)
írásait indokolt kiemelni. És Tornai József költőét, aki verset írt Szalayról és
a Kogart-tárlatról egy mély értelmű ismertetést. Megállapításaiból: „Szalay az
egyetemes emberi léthelyzet művésze. /…/ Senki sem volt képes a XX. században
föltárni a mítoszok mélylélektani igazságát úgy, mint Szalay Lajos. Mélyre
látott őstörténeteink jelentésének dolgában”.
És Tornyai végső summázata: „Kodállyal, Bartókkal együtt Szalay a
harmadik, akit a XX. században nagyságként a világnak adtunk. A zene és a
képzőművészet „fordítás” nélkül lehet az egész emberiségé. Szalay mítosza
minden emberi szem „nyelvén” beszél, és azt mondja el, milyen a láthatatlan,
fölfoghatatlan szellem arca, ha megjelenik”.
A kiállítások sikerét a
látogatók számával is szokták mérni, jellemezni. Erről még nincs végleges adat,
de bizonyosan elmondható néhány írás kicsengése: még (nézőpont kérdése: vagy
már) nem ismerik eléggé Szalayt. Az elmúlt évek agresszíven bizonyítják: csak a
médiában túlharsogott és akár a bulvár-sajtóig terjedően agyon-hírdetett kiállítások
(lásd a Szépművészeti Múzeum szakmailag zömében közepes színvonalú bemutatóit)
számíthatnak kiemelkedő látogatottságra. Sokszor a valódi (szakmai, művészeti
stb.) színvonaltól szinte teljesen függetlenül. Kiállítási sikert Magyarországon
egyedül a piárra fordítható pénz nagysága határozza meg, s ez ügyben az említett
múzeumon kívül szinte mindenki vesztes (néhányan erőlködnek még, pl. a Modem).
A Szalay-év nyertesei: a
kiállításokat megvalósító intézmények, a munkát végző szakemberek. S persze a
gyűjtők, egyes galériák (de az áremelkedés miatt azok általában is), a
tárlatlátogatók. S ezen belül az a szakmai rész – képzőművészek, főiskolások,
egyetemisták –, akiknek fontos a rajz Szalay és generációja által fölmutatott
metódusa, a rajzoló generáció új vizuális nyelv-teremtési kísérlete. Remélem,
hogy a művészetörténet-írás nyeresége minden szakmailag megalapozott kiadvány,
mely az ismeretek bővítését, új(abb) összefüggések föltárását jelenti.
Talán hiányérzetem
ellenére is állíthatom mindezt. Mert valójában a rajzolás, a rajzművészet évét (több
kiállítást, konferenciát, szélesebbre vont generációt, sok tanulmányos
katalógust stb.) álmodtuk, ám ahogy a szocialista kultúrpolitika az 1970-es,
80-as évtizedben hazafogadta Szalayt és művészetét, ezt a nagyobb szabású
programot a mai poszt-szocialista kultúrpolitika nem támogatta.
2. Kutatás (rajz,
illusztráció, Szalay, generáció, korszak)
A rajz technikai oldala,
az eszközhasználat változása (különféle tollak, tusok s újabb eszközök, pl.
golyóstoll, filc, rotring) és a különböző hordozók akár jelentésváltozásokban
tetten érhető szerepének a kutatása.
A rajz 1930-as évektől
való eszközhasználati és mondanivaló béli változásai (pl. szocreál, absztrakt
rajz).
A PIM-Miskolci Galéria két
illusztráció-történeti, irodalom és képzőművészet temetikájú konferenciájának
az előadásait kiadni, akár egy következő harmadikkal együtt. Egyáltalán:
rendszeres magyar illusztrációtörténeti kutatások (Comenius Ámos Jánostól a
Magyar Illusztrátorok Társaságáig) elindítása, további intézmények (pl. OSZK)
bevonásával, munkabizottsággal, kiállítási-, publikációs- és
konferencia-tervvel.
Szalay életmű
vonatkozásában:
– A Karamazov- és Don
Quijote illusztrációk összegyűjtése, de legfőképpen az Élet–Rajzom címen
tervezett rajz-antológiája szöveges említéseinek és az elkészült rajzoknak az
egybegyűjtése, elsősorban a miskolci vonatkozásai miatt.
Szalay művészetének eddig
nem kutatott, de kutatható vonatkozásai:
– művei külföldön köz- és
magángyűjteményekben, a Szalay-recepció ugyanezen országokban,
-Szalay murális tervei,
alkalmazott grafikái (ex librisek, gyógyszer reklámok, stb.),
– Szalay miskolcisága,
Dobrik István szimpatikus kis könyv-kísérletén túl: a miskolci gimnazista, a
Miskolci Művésztelep tagja, a „zárkózott miskolci fiú” a Képzőművészeti
Főiskolán, Miskolc Szalay rajzokon.
– Szalaynak a
Don-kanyarban és a háborúról, erőszakról készített nagyszámú, ikonográfiailag
együvé tartozó rajzairól Polóny Elemér festőművész 1942-es Naplójához kapcsolódóan. A
háborúban (sem) hallgatnak a múzsák címmel a második világháború képzőművészetébe
vezetne be (Ballagó Imre, Megyeri Barna, Polóny Elemér, Szalay Lajos művei).
A „rajzoló-generáció”
bármely eddig nem kutatott, rajzolóként érdemei szerint be nem mutatott
tagjának a művei, rajzolói életműve (pl. Szabados Jenő, László Gyula, Jaskiewitz
Iván) kutatása és megismertetése.
A Zsákovics Ferenc által
kitűzött korszakhatáron (1932-1949) belül
további kutatások (pl. újságrajz és illusztráció).
A 20. század második fele
magyar képzőművészeti emigrációjának a kutatása. E téren a fotóművészeti
kutatások mögött kullogó művészettörténet máig nem nézett igazán szembe ezzel a
problematikával. A Gyimessy Kásás Ernő-Könnyű László: Külföldi magyar hivatásos
művészek adattára (megjelent angolul és magyarul, 1977) közel ezer
képzőművészt mutatott be. 1964-től működött a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetsége.
A franciák, lengyelek más európai kultúr-nemzetek minden külföldre került
művészüket számon tartják. A magyarországi művészettörténet még a történelem
kényszeréből határokon kívülre került nagyobb területi és időbeli egységek
képzőművészet-történeteit sem tekintette át, nemhogy az emigrációét. Pedig az
elszakadások és különösen a visszatérések (pl. az 1960-as évek második felében
egyes emigráns művészek és/vagy műveik visszafogadása) igen fontos
kultúrpolitikai összefüggésekre mutathatnak. Pl. arra, hogy a korai
Kádár-rendszer a nyugaton élő képzőművészek (A. Tot, V. Vasarely, P. Székely,
Szalay stb.) visszafogadásával is
erősíteni tudta Nyugat felé a szalonképességét, elfogadottságát. Mindezen
kérdéseket, az 1970-es Külföldi magyar
művészek kiállítás motivációinak a bemutatásával együtt ez év őszén reméljük élesen fölveti a Művészetek Palotája-Ludwig
Múzeum közös rendezésében készülő A. Tot kiállítás is. (Amerigo Tot – Tóth Imre
ugyanez a generáció, 1909-ben született, hazai műkereskedelmi képviseletét –
ahogy Szalaynak is, talán ez sem véletlen – a Koller Galéria látta el.)
Hungary 1956 című, az 1956-os forradalomnak az Egyesült Államokban köztéren (Norwalk,
Connecticut) fölállított egyik legnívósabb emlékművéről készített (Györfi
Sándor szobrászművész) másolatot okt. 22-én Miskolcon a forradalomban jelentős
szerepet játszott Miskolci Egyetemen helyezték el.
„Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos festő- és rajzolóművész
levelezéséből címen 238 levelet tartalmazó kötetet jelentet meg közös kiadásban
a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum a L’Harmattan Kiadóval együtt.
Remélem, hogy a valóban
kézzel fogható, megtapasztalható eredményeket és a jámbor óhajt, a merész
álmodozást nem teljesen az irrealitások tág mezején fogalmaztam meg. Ha pedig mégis,
akkor, talán jobb a tennivalók sokaságát is őszintén előszámlálni ahhoz, hogy
akár a legcsekélyebb egyéni vagy közös eredményre is juthassunk.
Miután megfogalmaztam
mindezt, találtam a következő idézetet. A miskolci Feledy Gyula Múzeum kontra
Kondor és Szalay gyűjtemények helyzete kérdéses. Az idézet: „Szalay Lajost mint
a mai magyar grafika prófétáját, megalapítóját ajánlom figyelmébe és
tiszteletébe azoknak, akik ilyesmire figyelnek, és esetleg nem jutott eszükbe,
/hogy/ ez a név ugyan merrefelöl cserdegél”
(Kondor Béla: Szalay Lajosról, 1972
nyarán).
Bp.-Miskolc, 2009. május–december
