Ma nyílik és november 6-ig látható az Újlipótvárosi Klub-Galériában Miksa Bálint kiállítása. A ritkán megmutatkozó művészek közé tartozik – négy éve nem állított ki –, most viszont bemutatja az utóbbi években készített, a képkeretet eltüntető festményeit is.
artPortal (aP): Mikor kezdted készíteni ezeket a keretet szétrobbantó festményeidet? Mi volt az indítékod ezek készítésére?
Miksa Bálint (M.B.): Több mint két éve jutottam oda a munkámban, hogy képessé váltam elereszteni a klasszikus kompozíciós módszereket, a tanultság béklyóit, illetve “büszkén klasszikus” megrögzöttségeim maradékait. Csak a személyes festői kalandom érdekelt, véget akartam vetni minden önbecsapásomnak, miszerint a képeim beleférhetnek a négyszögletű képformákba. A forgó kompozíciók esetében tovább kellett volna hazudnom valamit a sarkokba, a sugarasan robbanásszerű festmények lendületes struktúráit, vonalait pedig továbbra is le kellett volna metszenem. Az előre meghatározott képméret és forma is folyamatosan megalkuvásokhoz vezetett, valamint rajzi vázlataim szabadon csapongó, élő formát kereső, borzasztóan erős jellege sem volt megtartható a vakrámákra feszített vásznakon. Korábban is próbálkoztam formázott képekkel, szabadabb sziluettekkel, de csak ekkor adtam meg magamnak azt a totális szabadságot, ami a szokásos képformák radikális szétrobbantásához kellett. Azóta is ezt az óriási szabadságot élvezem, ahogy a nagy felületek közepén csírázó kis kép a maga logikája szerint növekedni kezd, keresi a végleges méretét és formáját. Magától értetődő módon ad választ az adott festői problémámra, az alapélményben rejlő, addig megfejtetlen kérdéseimre.
aP: Kik az elődeid ebben, illetve kik művelnek valami hasonlót?
M.B.: Nem tudom, csinál-e még rajtam kívül valaki ilyesmit, de a művészet történetében számos példa akad a szabad képformákra a barlangrajzoktól a barokk templomok változatos falfelületeiig. A motivációim sajátosak és személyes jellegűek, így a hasonló festészeti jelenségek legföljebb csak technikai értelemben volnának esetleg érdekesek számomra, ha ilyesmikre akadnék. A speciális követelményeim inkább saját megoldásokra, kísérletezésre ösztönöztek, bár kétség kívül sokat segített volna rajtam, ha pontosabban nekem való, már kipróbált analóg eszköztárra bukkantam volna. Körülbelül a képeim fele áldozatául esett módszertani kísérleteimnek.
aP: Mivel kell leginkább „megküzdened” az alkotás során?
M.B.: Amióta szabadon növekvő képeket készítek, festészeti korlátokba nem nagyon ütköztem. Talán az egyetlen – már az e képeket érintő első műtermi kritikákban is megnyilvánuló – hátrány a falsíktól elemelt, lebegő, térbe lépő képek tárgyias hatása. A szabadon csapongó képsziluett nehezen engedi be a nézőt a kép terébe. Állítólag nehezebben adja meg magát a festmény. Azért mondom, hogy állítólag, mert számomra ez a „hiányosság” nem érzékelhető. Ugyanúgy a kép belső terében, kompozíciós erővonalaiban, színdinamikájában, a festésmód lüktetésében élve fejezem ki magam, mint régen. Varázslatos dolog, ahogy a kérdéseim választ találnak a festői megfogalmazás során. Az mégis igaz, hogy a belső struktúráknak természetes módon kell kivetülniük a sziluettre, hogy e képbeli erőknek elég intenzíveknek kell maradniuk ahhoz, hogy a tárgyias képforma élni hagyja őket. A technikai része már sokkal keményebb. Jó pár utat bejártam, mire viszonylag elfogadható eredményekre jutottam. Festettem vizes festékekkel fólián, olajjal fólián, majd tapétaragasztós papíron. A pauszpapír vált be a legjobban, bár erről nem választhatom már le a festékhártyát. Ki kell vágnom minden egyes ecsetvonás finom sziluettjét. Ebben és a hátlap megerősítésében próbálkoztam sokféle módszerrel az UV-re kötő ragasztóktól, lakkoktól kezdve a maratáson, égetésen keresztül a digitális technológiák érintésével a különböző kivágó eszközök használatáig és kifejlesztéséig. A borzasztóan sok utómunka idő lefaragása, és a technológia finomhangolása még ma is jelentős problémám. A képek kivágásában szerencsére találtam szakértő és segítő kezeket, de még így is sokszor 100 órás utómunka-időkben kell gondolkodnom.
aP: Sokan borúsan látják a hagyományos festészet helyzetét, szerepét a mai művészeti ágak között. Mit gondolsz erről?
M.B.: Észre kell vennünk, hogy ez egy magányos és ráérős műfaj. A festők társadalmát nem kovácsolják össze közös célok, egy-egy produkcióban megnyilvánuló alázatos csapatmunkák, a műtermekbe elzárkózva, mintegy arctalanul pedig nem lehet köréjük sztárkultuszt építeni. Alkotásaik megítélésében már rég összeomlott minden, akár csak viszonylag is objektívnek nevezhető esztétikai rendszer. A közönség nagyrészt Munkácsynál érte el befogadóképessége határát, ennélfogva mintha a mai festőknek nem volna valós közönségük. Ugyanakkor azt mindenki érzi, hogy festeni jó. Igazán erős, szép, izgalmas, fantáziadús, mesterien megmunkált festményeket látni is lélektisztító, gondolatébresztő, motiváló erejű élmény.
Számomra a festészet a legelképesztőbb szellemi kalandtúra, az igazi tudás és bölcsesség megszerzésének, a szabadság illúziójának reménye. Amíg pedig élnek emberek, akik így gondolják, szerintem virágzó műfajról beszélhetünk. Légüres térben kell dolgoznunk, de ez inkább csak acélozza a hitet és a kitartást. Talán az össztársadalmi odafigyelés és a valós megítélések híján pont ez a vákuum-lét kényszeríti ki a leghitelesebb természetes kiválasztódást az alkotók és műveik között. Talán aki a dicstelen, nélkülöző művészlétet képes megalkuvások nélkül végigdolgozni, egyszer a melóin keresztül képes lesz kimondani valami igazán fontosat.
A cikk lejjebb folytatódik.