A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben az Artalk.sk-val. A programot a Visegrad Fund támogatta.
A magyarországi közéletben a kollektív emlékezet különböző kérdései évek óta a konfrontáció pontjait jelentik. Heves közéleti viták zajlottak le egyes emlékművek felállítása körül, politikai pártok rendszeresen nyilvánították ki nemtetszésüket különböző emlékévek megrendezése, illetve elmaradása, egyes történelmi traumáknak szentelt intézmények megalapítása, vagy épp meg nem alapítása miatt. Nehéz úgy végigsétálni Budapest utcáin, hogy az ember ne ütközzön minden sarkon egy emlékműbe, ugyanakkor ezek sosem voltak láthatatlanabbnak és jelentés nélkülibbek a városban közlekedők számára. (EAM cikk korábban BK-tól.)
Habár gyakran észrevétlenül sétálunk el az emlékművek mellett, az nem lehet mindegy, hogy egy köztérben mit és hogyan jelenít meg egy adott politikai közeg. Pláne nem kiemelt fontosságú történelmi helyszíneken és közlekedési csomópontokon. Mind a vihart kavaró konfliktusok szempontjából, mind pedig az egy négyzetméterre jutó emlékművek számát tekintve jó példa erre a budapesti Szabadság tér, amely évek óta emlékezetpolitikai csatározások fontos színtere. Az itt felállított szobrok egyes történetei, illetve ezek összefonódásai nagyon jól leképezik a magyar társadalomban létező törésvonalakat és történelmi gyökerekkel rendelkező feszültségeket.
Miután a hazai Szabadság téren zajló folyamatoknak lelkes követője vagyok, kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy Pozsonyban, és Brnoban sem feszültségmentes a szintén a város szívében található Szabadság terek története, ugyanakkor ezek a terek mégis teljesen más módon árulkodnak a helyi emlékezetpolitikai tendenciákról. Épp ezért fontosnak tartom összevetni, hogy ezek a közös történelmi gyökerekkel rendelkező városok milyen módon értelmezik saját Szabadság terük szerepét a városi szövetben, mit árul el mindez nemzetük kollektív emlékezetéről és a köztér használatáról, illetve megmutatni, hogy milyen (művészeti) válaszok születtek ezeken a helyszíneken a hivatalos emlékezetpolitikai álláspont ellenében, vagy épp ellenkezőleg, a bénultságot feloldandó.
Régen és most
A régióban található Szabadság terek történetük során többszörös átalakuláson mentek keresztül, eltérő funkciókat töltve be a város lakói számára. A budapesti tér, amely ma a legkülönbözőbb emlékművek gyűjtőpontja, a két világháború között még a trianoni békeszerződés igazságtalanságát és a revízió igényét hirdető szobrokkal volt tele. A pozsonyi tér létrejöttekor népi ünnepségek színhelyeként funkcionált, a két világháború között katonai bemutatóknak adott otthont, a rendszerváltás előtt pedig Klement Gottwald térként állított emléket a csehszlovák elnöknek – emiatt a helyiek közül sokan máig Gottkoként emlegetik a Námestie Slobody-t. Brno központjában a középkorban piacként működő teret 1918-ban keresztelték mai nevére, ezt az elmúlt majdnem 100 évben csak két alkalommal változtatták meg időlegesen, egy napig például Adolf Hitler nevét viselte 1939-ben, a német bevonulást követően, majd 1942-45 között Viktoria-Platzként a németek Európa felett aratott győzelmét ünnepelte.
A budapesti téren mára szinte semmi nem maradt a két világháború közötti irredenta szobrok sokaságából, ugyanakkor mégsem lehet szinte két lépést sem megtenni anélkül, hogy az ember emlékművel ne találkozzon. Pozsonyban a hatalmas tér közepén álló, 1979-ben emelt Fountain of Union (azaz az Egység Forrása) nevű szökőkút 10 éve nem üzemel, szomorú és elhagyatott betonrengeteg a város közepén. Ugyan folyamatosan napirenden van, hogy valamit kellene kezdeni a térrel, de lépéseket végül senki nem tesz. A brnoi tér mind közül a legkevésbé terhelt politikailag: ugyan kiemelten fontos helyszín ez is, mára azonban inkább közlekedési csomópontként funkcionál. Fontos azonban megemlíteni, hogy itt is áll egy, a kedélyeket felborzoló emlékmű, amelyről máig nincs konszenzus a helyiek körében. Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a három teret a nevén kívül semmi egyéb nem köti össze, valójában, ha különböző módokon is, de nagyon hasonló jelenségeket lehet felfedezni.
Budapest és a szigorúan őrzött emlékművek tere
A budapesti Szabadság tér története talán mindhárom helyszíné közül a legismertebb, az elmúlt években ugyanis sokat cikkezett róla nemcsak a hazai, de a nemzetközi sajtó is. A soha fel nem avatott, de el sem távolítható német megszállási emlékmű és az általa generált botrány uralja főként ezt a diskurzust, érdemes azonban látni, hogy a Szabadság tér ennél sokkal komplexebb kérdés.
Az ötödik kerület szívében, nem messze a Parlamenttől, olyan épületek ölelik körbe, mint a Magyar Nemzeti Bank központja, az Amerikai Nagykövetség megközelíthetetlen épülete, illetve az egykori Tőzsdepalota, a Magyar Televízió későbbi székháza, amely most felújításra vár. A tér, amely 1900 óta viseli a Szabadság tér nevet, mindig is kifejezetten fontos reprezentációs szerepet töltött be, hiszen az adott politikai hangulatnak megfelelően töltötték fel ideológiailag illeszkedő szobrokkal. Az első világháború után az elcsatolt területek miatt érzett fájdalom témája uralta a teret, a Lord Rothermere által adományozott Magyar fájdalom szobrával (hosszabb elemzés itt), az Ereklyés Országzászlóval vagy a trianoni virágágyással. Bár a két világháború közötti szobrok közül már csak Bandholtz tábornok emlékműve áll, megemlékezve „az amerikai katonai misszió vezetőjéről, aki 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a Nemzeti Múzeum kincseit Romániába szállítsák”, ritkábban kerül említésre, de érdemes tudni, hogy a Szabadság térről nyílik a Hazatérés templomának nevezett református templom is, amely az utóbbi években leginkább azzal került be a hírekbe, hogy 2013-ban a bejárata előtt Horthy Miklós kormányzónak állítottak mellszobrot. Bár a templom magánterületnek számít, így az akció nem nevezhető hivatalos, állami aktusnak, az avatásra érkező tiltakozók és az avatók összetűzése miatt az átadás majdnem botrányba fulladt. A mellszobrot mindezek ellenére felavatták.
A második világháborút követően a szovjet befolyás dominálta a köztér emlékezetét: 1945-ben állították azt a szovjet hősi emlékművet, amely máig megosztja a közvéleményt, 1950 és 1956 között pedig itt állt a Sztálin 70. születésnapjára készített szobor másolata is. “A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép” című emlékművet az októberi forradalom alatt felrobbantották. A máig álló szovjet hősi emlékművet elérték a tiltakozás különböző hullámai: a rendszerváltást követően több ízben is megrongálták, a legsúlyosabb sérüléseket a szocialista kormány elleni, 200-os tüntetések alatt szenvedte el. Kordonokkal vették körbe, ennek ellenére nemcsak összefirkálták, de rendszeresen tiltakoztak az ellen is, hogy a Szabadság téren maradhasson. A kordonokat végül elbontották, de máig nem simultak el a politikai ellentétek az emlékmű legitimitását illetően.
A rendszerváltást követően a tér lényegesen eklektikusabb formát öltött: 1991-ben szobrot kapott Széchenyi István, 2006-ban Carl Lutz, svéd diplomata, 2010 óta egy interaktív szökőkút áll a tér egyik oldalán, míg 2011 óta a másik oldalon, az amerikai nagykövetség szomszédságában Ronald Reagen üdvözli az arra járókat.
Ebbe a társaságba érkezett a hírhedt német megszállási emlékmű 2014-ben, mintegy a szovjet emlékmű „antitéziseként”. A szobor a patthelyzetek iskolapéldája lehetne, hiszen a heves tiltakozások közepette sosem lehetett hivatalosan felavatni, ugyanakkor eltávolítása is teljesen elképzelhetetlen, mivel ez egyet jelentene a jelenlegi kormánypárt vereségének és tévedésének beismerésével. Párkányi Raab Péter szobrával szemben nagyon sok kritikát fogalmazott meg a művészeti- és történész szakma, ezek közül az anakronisztikus formanyelv talán a legenyhébb. A szobor mögött húzódó ideológia sokkal nagyobb, strukturális problémákat implikál: nem kevesebbet, minthogy Magyarország a második világháborúban áldozatként szerepelt, minden egyes elkövetett háborús bűn és a nácikkal való kollaboráció pedig kizárólag a német megszállás számlájára írható. (A témáról hosszabb elemzéseket itt és itt lehet olvasni.)
Fotó: kozterkep.hu
Bár komoly tiltakozást generált mind a szovjet hősi emlékmű körüli kordonok elbontása, mind pedig a Horthy-szobor felavatása, igazán komoly, a művészeti szcénából induló ellenállási mozgalom csak a német megszállási emlékművel szemben formálódott. A hivatalossal szembenálló, személyes emlékezés és folyamatos diskurzus fontosságát hirdető Eleven Emlékmű és a Szabadság Színpad nevű csoportok például évek óta, saját infrastruktúráját felépítve, rendíthetetlenül, napi szinten (mondhatni, szinte életvitelszerűen) tiltakozik a történelmi eseményeket leegyszerűsítő szobor ellen. A művészek, történészek és művészettörténészek (a teljesség igénye nélkül: Béndek Péter, Heller Mária, Horváth Balázs (Byron), Jovánovics György, Kertész Noémi, Kicsiny Balázs, KissPál Szabolcs, Lukács András, Nemes Csaba, Rényi András) által kezdeményezett akció több részből tevődik össze. Egyrészt személyes tárgyi emlékekből áll, amelyeket azok helyeztek el az emlékművel szemközt, akiknek családtagjai a második világháború áldozatai lettek, akár a holokauszt, akár a harci cselekmények során. Másrészt áll azokból a beszélgetésekből, amelyet az Eleven Emlékmű tagjai rendszeresen szerveznek, most már nem szigorúan az emlékművel kapcsolatban, hanem aktuális közéleti események megvitatása céljából. Jelentősége így messze túlmutat az adott emlékmű elhibázottságának felmutatásán. Mintegy elvégzi a munkát a politika helyett elvégzi azt a tisztázó munkát, ami a történettudományban ugyan végbement, de a köztudatban nem. Rámutat arra, hogy szobrok felállítása helyett érdemes lenne a történelemre kritikusan, folyamatos diskurzus és újraértelmezés tárgyaként tekinteni.
A felsorolt példákból jól látszik, hogy a budapesti Szabadság téren történelmi emlékezetünk szinte összes fontos (és időnként kevésbé fontos) komponense igyekszik megjelenni, amikor pedig kifejezetten vitás ügyek kerülnek felszínre, akkor nagyon komoly indulatok szabadulnak fel. Azok a viták, amelyek az említett emlékművek kapcsán megfogalmazódtak, jó látleletei a kortárs magyar emlékezetről való közbeszédnek, ugyanakkor egyfajta következmény nélküliségnek és bénultságnak is: hiába a tiltakozás, mind a felavatatlan német megszállási emlékmű, mind a szovjet hősi emlékmű, mind pedig Horthy Miklós mellszobra maradni látszanak, a történelmi konszenzusra törekvés helyett a 20. századdal való szembenézés jelenlegi képtelenségét hirdetve. A tér szinte eggyé vált a saját, kordonokkal körbevett emlékműveinek botrányaival, amely jól példázza a jelenlegi domináns, “hivatalos” történelmi szemlélet nem épp megingathatatlan jellegét is.
Pozsony és „a tér, ahol megállt az idő”
Jó párszor elhaladtam a pozsonyi Námestie Slobody mellett, mire szembesültem azzal, hogy mit is jelent a tér neve, illetve hogy nemcsak nevében, de pozíciójában is mutat hasonlóságot budapesti párjával. A rendszerváltás előtti Klement Gottwald (Gottko) tér szintén fontos reprezentációs helyszínként működött: 1980-ban állították fel a csehszlovák miniszterelnök szobrát, a tér pedig politikai rituálék otthona lett, többek között Gottwald születésének évfordulóját, vagy épp a kommunista hatalomátvételt ünnepelték itt. A szobrot végül a rendszerváltás után, 1991-ben rombolták le, mára csak a talapzata emlékeztet a néhai emlékműre.
A patinás helyszín ma a szocializmus lehangoló, ottfelejtett maradványaként jelenik meg inkább. A betonnal borított tér teljesen kihalt, és egyetlen hangsúlyos eleme, az 1979-ben épített, Fontána Družby (A barátság forrása) névre hallgató szökőkút sem üzemel már egy évtizede, egyetlen funkciója, hogy a város gördeszkás és bringás fiataljai tudják különböző trükkök gyakorlására használni. A várostervezés számára természetesen nem láthatatlan ez a probléma, ezért időről-időre napirendre kerül egy alternatív megoldás keresése. Ötletként felmerült többek között, hogy áttelepítik a térre Ľudovít Štúr, szlovák nemzeti mozgalmár és nyelvújító emlékművét, vagy hogy a csehszlovák rendszerváltást megelőző, 1989. november 17-i bársonyos forradalom emlékére új emlékművet állíttatnak, és azt itt helyezik el. A budapesti emlékműállítási tempóval szemben itt azonban ezek közül egyelőre egyik sem valósult meg.
Ahogy Budapesten is aktív tiltakozás indult a német megszállási emlékmű ellen, úgy a szlovák művészeti színtér sem tudott szó nélkül elmenni a Námestie Slobody méltatlan elhanyagoltsága mellett. Míg azonban Magyarországon a művészeknek egy aktív politikai akarattal szemben kell tiltakozniuk, Szlovákiában éppen a passzivitás és halogatás ellenében kell fellépni és alternatívát kínálni.
Az egyik legismertebb példa a Námestie Slobody rehabilitását megcélzó projektek közül a Public Pedestal (alapítók: Dalibor Bača, Martin Piaček, Tomáš Džadoň, Michal Moravčík) által kezdeményezett, 2011-ben megvalósult Project Point 0. Az alkotók elmondása szerint céljuk az volt, hogy a projekten keresztül „proaktívan játékba hozzák a helyszínben lappangó történelmi rétegeket.” Kiindulási pontként a visegrádi négyek minden országából felkértek egy-egy művészt, hogy olyan, efemer projekteket valósítsanak meg, amelyek egyfajta szabad művészeti teret létrehozva reflektálnak a helyszín történetére és jelentőségére.
A lengyel Pawel Althamer projektjének célja az volt, hogy egy nagy játszóteret építve olyan teret alakítson ki, ahova óvodás és általános iskolás gyerekeket invitál meg, hogy ők aztán spontán módon tudjanak reagálni a térre. Althamer, akinek munkásságában gyakran fontos szereplők a gyerekek, egy homokozóvá alakította át az üzemen kívül helyezett szökőkutat. Azt szerette volna elérni, hogy ők aztán a homokozóban való találkozások során, a közös játékon keresztül alkosság meg a tér szabályait – a felnőttek szerepét mindössze annyiban határozta meg, hogy az ehhez való keretet (ez esetben a homokozót) létrehozzák, minden másban szabad teret adott a gyerekek kreativitásának. Az egynapos programnak tervezett eseményt véleménye szerint érdemes lehet időről-időre, különleges alkalmakkor megismételni.
Ennél lényegesen direktebb módon reflektált a történelemre a projekt magyar résztvevője, KissPál Szabolcs. A művész Koronázási völgy című intervenciójával a koronázási dombot és Pozsonyt mint az egykori koronázó várost idézi meg. KissPál a téren egy félgömb alakú mélyedést akart kiásni, hogy aztán a kiásott földet az egykori Osztrák-Magyar Monarchia hetven vármegyéjének múzeumaiban helyezze el, míg az üreg mellett a projekt leírását helyezte volna el. A projekt ezzel a gesztussal átmeneti jellege mellett a múzeumi reprezentációval tudott volna egyfajta állandóságot is generálni.
A Szlovákiát képviselő Ilona Németh Sahara című installációjával a tér történelmének és jelenének különböző rétegeit kívánta felkavarni – mégpedig szó szerint. Füstgránátok, fáklyák és köd segítségével egy tornádó-szerű „objektet” akart generálni, amely időnként felbukkanva, a romboláson keresztül építve mutatna rá a történelmi változások és a folyamatos átalakulás felkavaró elkerülhetetlenségére. Németh ezzel az esemény-jellegű performanszával arra is reflektál, hogy a megjósolhatatlan jövőnek emlékművet állítani nem biztos, hogy a legcélravezetőbb stratégia.
Végül, de nem utolsó sorban a projekt cseh résztvevője, Krištof Kintera a történelem helyett a köztér használatának kérdéseit kívánta feszegetni. A 1€ PUBLIC JUKE BOX című munka pontosan az, aminek a neve alapján tűnik: piedesztálra állított, egy eurós érmével bárki által használatba vehető zenegép, amelynek hangja az egész teret betölti. A kocsmákból ismert klasszikusok helyett itt azonban egy lényegesen eklektikusabb szelekció áll rendelkezésre: Václav Havel beszédei, Strauss Radetzky-indulója keverednek kutyaugatással és bálnahangokkal, esetenként Beethovennel vagy a Sex Pistols dalaival. Hogy mennyire lehetséges egy euróért bárki kedvencét egy köztéri helyzetben visszhangozva játszani, arra elég egyértelmű választ adtak a teret körülölelő épületekben dolgozók és élők rendőrségi bejelentései… (Kintera installációja december 27-ig épp megtekinthető a prágai Galerie Rudolfinumban.)
A felsorolt művészeti kezdeményezések a 2011-es Project Point 0 részeként tettek javaslatokat a Námestie Slobody felhasználására. Mivel változás nem állt elő, azóta több művészeti akció is megvalósult a téren: Magdalena Kuchtova a Public Pedestal előzményeire építve valósított meg egy performanszot itt 2014-ben, ugyanígy Jonáš Gruska 2016-ban a Nomadic Arts Festival keretében egy helyspecifikus hanginstallációval vette használatba a szökőkutat.
Egyelőre azonban úgy tűnik, hiába. 2017 őszén a helyszín továbbra is méltó „a tér, ahol megállt az idő” elnevezésre. A budapesti tér szöges ellentétével állunk szemben: ahelyett, hogy folyamatos emlékezetpolitikai játszmák színterévé válna, a szocializmus befagyasztott lerakataként várja, hogy a várostervezés valamilyen elmozdulással kimozdítsa bénultságából a jobb sorsra érdemes teret.
Brno és a fallikus óra dilemmája
A brnoi Náměstí Svobody a budapesti és pozsonyi terekhez képest első pillantásra talán nem tűnik különlegesnek. Kiemelt helyszín ugyan a város szövetében, és vitatott szobrot itt is találni, de jelentősége teljesen más, mint az előző két esetben.
Brno egyik központja az emlékművek tekintetében ugyanis teljesen más történelemképet jelenít meg, mint a szlovák vagy a magyar főváros. A régi piactér, amely manapság főként közlekedési csomópontként és különböző vásárok helyszíneként funkcionál, jelenleg négy emlékműnek ad otthont: egy 1689-ből származó, a pestis kitörésének emléket állító oszlopnak; a helyi költő, Jan Skácel soraival díszített bronz szökőkútnak; az eltávolított Szent Miklós templom diszkrét alapzati körvonalainak; és végül, de nem utolsó sorban a fekete gránitból készült asztronómiai órának. Ez utóbbi, 2010-ben állított emlékmű az, amely ezen a meglehetősen decens téren képes máig komoly vitákat generálni.
Fontos megjegyezni, hogy a hat méter magas, lövedék-formára emékeztető obeliszk-szobor története a harmincéves háborúra megy vissza. A legenda szerint ugyanis 1645-ben, több hónapnyi ostrom után a svédek ultimátumot adtak maguknak: ha másnap délig nem sikerül bevenniük Brno városát, feladják a harcot. A brnoiak ezt megneszelve egy órával hamarabb kezdték zengetni a harangot, azt a benyomást keltve, hogy már dél van, ezzel megvédve városukat a svéd megszállástól. A győzelem 365. évfordulójára állított gránitórából, erre emlékezve, minden nap délelőtt 11-kor egy kis márványgolyó gurul ki, amely a város egyik kedvenc turistalátványosságává vált.
A történet önmagában dicsőséges, a győzelem frappáns – miért baj tehát, hogy ennek emlékművet állítottak a város szívében? Az ellenzők szerint az óra egyik legfelháborítóbb tulajdonsága az, hogy meglehetősen fallikus jellege van. Aki ennél tovább óhajt menni, az azt is felróhatja, hogy az óráról szinte lehetetlen leolvasni róla, mennyi is az idő. Bármelyiket nehéz lenne tagadni, mindenesetre az is nyilvánvaló, hogy az emlékmű kifejezetten szórakoztató, és a turisták figyelmét nemcsak felkelti, de meg is tartja, emellett pedig nem elhanyagolható az sem, hogy okos módon emlékezik meg a város történelmének egyik fontos történelmi sikeréről.
Az esztétikai viták, amelyek a brnoi szobor kapcsán kialakultak, teljesen más regiszterben mozognak, mint akár a német megszállási emlékmű botránya, akár a pozsonyi Fountain of Union ügye. Ugyanakkor általa mégis érdekes konklúziókat lehet levonni a cseh város történelemképéről. Fontos látni ugyanis, hogy a téren állított emlékművek teljesen más korba mennek vissza: távolabbi és heroikusabb eseményeket választanak a megemlékezés tárgyául, és nem a náci megszállással vagy a szocialista múlttal kapcsolatban próbálnak meg valamilyen vélt konszenzusnak megfelelni.
Szabadság tér ≠ Námestie Slobody ≠ Náměstí Svobody
A három város három Szabadság terét megvizsgálva világossá vált, hogy mindhárom helyszín kiemelten fontos nemcsak fekvésük, de a történelmi reprezentációban való felhasználásuk tekintetében is. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy mindhárom városban más módon kezelik a saját történelmükhöz való viszonyt, illetve azt, hogy ennek kialakításában milyen szerepelt „kell” játszania egy olyan térnek, amelynek nevében a szabadság szó szerepel.
Budapesten jelen állás szerint addig állítanak emlékműveket, amíg végül talpalatnyi fű sem marad a téren, ezzel biztosítva, hogy a jelenleg domináns áldozati narratíva bebetonozódjék. Pozsony ezzel szemben, kicsit megfeledkezve saját magáról, megállította a történelmet: a szocializmus egy fontos momentumát kimerevítve, várakozik a megfelelő pillanatra a továbblépéshez. Brno tőlük távolabb lépve, sokkal régebbre tekint vissza saját történetében, a közelmúlt vitáit teljes mértékben érintetlenül hagyva.
Külön köszönet: Martin Piacek, Eliska Mazalanová
Nyitókép: Náměstí Svobody, Brno. Fotó: Jiří Salik Sláma, MAFRA Forrás: Brno.idnes.cz
