Szabó Ágnes: Arany oroszlántól a kínai pingvinig (1. rész)

Az olasz elektronikus és írott sajtó is bővelkedik a X. Nemzetközi Velencei Építészeti Biennálé reflexióiban. Az olasz kritika-kultúráról általában véve is elmondható, hogy nem híve a finomkodó, témát kerülgető, vélemény-halogató kifejezésmódnak, éppen ezért említésre méltó, hogy a biennáléról írottakban általában két pavilon – a francia, és a magyar – kitüntetett figyelmet kap.Mint, ahogy arról már olvashattak az Artportálon (szept. 11.), a kétévente megrendezésre kerülő építészeti seregszemle elsősorban nem építészeti újdonságok, megoldások bemutatója, sokkal inkább azt érzi feladatának, hogy az építészetet csak marginálisan érintő, komplex kérdéseket vázoljon fel. Az idei biennálé témája is (Város. Építészet és társadalom) a globálisan érvényes népességpolitikai, – s ehhez kapcsolódóan városszervezési – problémát dobta fel, jó magasra.
Az olasz kritikákban is megoszlanak a vélemények arról, miként kellene az adott témát körbejárni; jó-e, ha az építészeti kutatás és a művészeti kifejezésforma egymásba épül, illetve, várható-e egyáltalán válasz a kérdésekre?
Az idén jubileumi évet ünneplő világkiállítás a londoni Richard Burdett vezetésével nem kevesebbet tűzött ki célul, minthogy a biennálé végeztével agendát, azaz útmutatót adnak ki a XXI. századi városok szervezéséhez, építészetéhez segítségül.
A tudományos megközelítést bizonyítandó, az idei kiállítás bőséges statisztikával vázolja fel az alapproblémát, a városiasodás óriási mértékét, a megapoliszok kialakulásának ütemét. A diagrammok, dokumentációk egyesek szerint csupán a meghökkentésre jók, a megoldáshoz – miként tarthat ezzel lépést az ember, milyen építészeti megoldások léteznek a város minél humánusabb, használható tereinek alakításához – csak kevés esetben visznek közelebb.
Annál inkább érdekesnek látják a kritikák a francia és a magyar pavilon témához fűződő gondolatait.
Patrick Bouchain párizsi építész korábban már Nantes-ban, Calais-ban és Marseilles-ben is készített a velenceihez hasonló kommunát, amely az idei biennálé egyik siker-pavilonja. Radikális válasz az emberi igények és a városi terek viszonyára. Bouchain szerint ugyanis a kulturális intézmények hálózata, a táradalom szigorú „beprogramozása” nem jelent megoldást a városi cselekvésrendszer kézbentartásához. Olyan tehermentesített terekre van szükség, amelyben önálló közösségi építészet valósulhat meg. A francia pavilonban egyszerre található nyílt konyha, bár, olvasó- és alvószoba, sőt az állványzat tetején egy szauna és a hozzátartozó kis medence. Mindez persze egy térben, amely alapvetően az emberi jelenléttől működik.
(folyt. köv.)