Müller Péter Sziámi 1983-as Ex-kódex című vizsgamunkájával folytatódik – Kovács András és Szomjas György filmjei után – a Bizottság-kiállításhoz kapcsolódó filmklub, a Műcsarnok alagsorában. Élménybeszámoló és filmajánló.
Rádiószerkesztő, riporter, tanár, varietérendező, filmdirektor, Müller Péter a hetvenes-nyolcvanas évek underground szférájának ikonikus alakja. Szürrealista horror-vígjátékát Tábor Ádám már két évvel a bemutató után a magyar filmvilág Szelíd Motorosokjaként emlegette. A Balázs Béla Stúdióban összetákolt Ex-kódex (vetítés: ma 18 órakor) egy igencsak furcsa experimentális köntösbe bújtatott műfajhibrid, ami egyaránt merít a dráma eszköztárából, de magabiztosan szemezget a krimi és a tudományos fantasztikum zsánerelemeiből is. Extrém története okán első ránézésre talán nehezen kapcsolható a filmklub eddigi repertoárjához, közelebbről vizsgálva viszont hamar világossá válik, hogy Müller filmjének érzéki örömök után kutakodó figurái a beat koncerteken őrjöngő ifjúság torzított tükörképe.
De mi is a kiállítás kísérőprogramjaként futó mozgóképes válogatás célja? Egyértelműen nem az A.E. Bizottság pályájának ismertetése, hiszen a zenekar mennybemenetelét dokumentáló anyagok az emeleti tárlat szerves részét képezik. A Dér András által szervezett vetítéssorozat sokkal inkább egyfajta általános jelentést kíván adni a rendszerváltást megelőző két évtized közérzetéről, aminek egyik meghatározó összetevője a futótűzként terjedő beatzenei őrület volt. Az Egyesült Államokban gyökerező lázadás ars poétikája magyar földre érkezésekor már szinte csak az ellenállás ködös eszméjét és némi kétélű technika-ellenes attitűdöt sejtetett. A hetvenes évek kiábrándult passzivitása azonban új lendületet adott a külhonból átörökített ellenzéki (beat)mozgalomnak, aminek ifjúság- és művészetszociológiai értéke több dokumentumfilmest is megihletett.
„Nekem, őszintén megmondom, nem tetszik, csupa félhang meg az a dobolás! Hát nem kell dobolni, doboltak régen a katonák.” A sorozatot nyitó alkotás, Kovács András Extázis 7-től 10-ig című riportfilmje nemcsak a fülsüketítő muzsikát népszerűsítő bandák rajongói táborát szólaltatta meg, de a konvencionálisabb stílust preferáló, idősebb generáció tagjainak is megadta a nyilatkozás lehetőségét. Az objektivitás merész igénye végül egy tanulságos keresztmetszet-filmet eredményezett, ami – a zenei orientációt eszközként használva – világos képet ad arról az áthidalhatatlan generációs szakadékról, ami csendes konformizmusba feledkezett szülők és a hangjukat gátlástalanul hallatni kívánó gyerekek között keletkezett.
<br />
Extázis 7-től 10-ig
A Kovács filmjében feltűnő figurák számára a zene a modern Forum Romanum, a színtér, ahol lehetőségük van véleményt nyilvánítani, ellentmondani, vitatkozni, harcolni. Helyszín, ami egyrészt összehoz, másrészt – az egyes zenekarokhoz való közeledés kapcsán – a választás lehetőségét is biztosítja. Legyen bár az „Omega szuper, az Illés és a Metró fúj”, akármelyik bandáról is esik szó, egy biztos: a beatet nem lehet csendesen hallgatni, egyszerűen tombolni kell. Ez a közös extatikus élmény lett a leghatásosabb ellenszer az ideológiai hitelvesztés eredményezte kollektív közömbösségre.
Vészi János 1977-es kísérleti dokumentumfilmje a beat többrétegű tapasztalatát próbálta felfejteni. A Zenészek csetlő-botló muzsikusai az idő bebalzsamozása ellen léptek fel, számukra az új zenei kihívások paradox módon a szocializmust megelőző, hagyományos értékrendet hívták életre. Az individualizmus elfeledett hőskorát idézték, amikor egy csapat autodidakta kamasz igenis mert rendszeren kívül álmodni. Szabadidős muzsikálásból karriert kovácsolni!
<br />
Kopaszkutya (részlet)
A Hobo Blues Band azonos című albumát betiltották, míg maga a film zöld utat kapott. Az 1981-es Kopaszkutyában az esőben átkozódó Béla sebtiben kezet fog az éteri dimenziókról motyogó Ginsberggel: a magyar találkozik az amerikai beattel. Szomjas György munkája egy blues/rock zenekar felemelkedésének és zajos bukásának édes-bús története, telezsúfolva zenei poénokkal, cameo szereplésekkel és szociográfiai relikviákkal. A központi téma ezúttal is a nyolcvanas évek szemléletváltását uraló kitörési vágy, ami egyre többeket csábított át az ellenzéki frontra. Mottójuk: lepukkanva, de szabadon – egyértelműen a Bizottság hitvallásával rokon. Míg azonban Albert Einstein Tánczenekara megúszta az intézményesülés rákfenéjét, a gyöngyvásznon parádézó fiktív bagázs erőfeszítései az önkorlátozás sorszerű útjának stációit veszik sorra, kijelölve a kiállítást ösztönző csapat karrierjének egy lehetséges csapásirányát.
<br />
Diorissimo (részlet)
A Diorissimo már kissé távolabb evez a beatzenei főfolyamtól, és csak közvetetten kapcsolódik az eddig uralkodó tematikához. Xantus János időszakosan száműzi a beatzenét a történeti szintről, és egy áttétes utalásrendszerre építi fel alkotását. A Trabant zenekar szúrós tekintetű szőkesége, az azóta mitikus magasságokba emelkedett Méhes Marietta és Kozma György dalszövegíró keltik életre Xantus ál-riportfilmjének esendő karaktereit: egy szándékolatlan gyilkosság mulya elkövetőjét és az őt faggató gátlástalan riportert.
Már az alapötlet is muzikális eredetű, egy Velvet Underground nótában elhangzott Lou Reed novella ihlette meg az alkotógárdát. A gyanútlan férj egy hirtelen ötlettől vezérelve feladja magát postán durcás feleségének, aki mit sem sejtve a kartonbörtönben várakozó uráról, egy jól irányzott mozdulattal koponyán szúrja szeretett hitvesét. A blőd sztori és Marietta véget nem érő szépségápolás-monológja mögött azonban Xantus rendre visszatérő témája bújuk meg: a boldogság- és szabadságkeresés kudarca, a reményvesztettség és a titkolt boldogtalanság nyomasztó érzése.
Tovább satírozza az amúgy is sötét tónust Szirtes András Hajnal című experimentális stílusbravúrja, ami a feltartóztathatatlan termelés mechanizmusát a szörnyekké torzuló gépek fenyegető képeivel teszi iszonytatóvá. A Zenészek és a Diorissimo mintájára Szirtes filmje is a szocializmus állóvizéről fest már-már apokaliptikus képet. A munkásforradalom fuvallatát érezni a levegőben. Vészi és Xantus tényközlő rövidfilmjeivel ellentétben a Hajnal már önmagában is burkolt lázadás, az agresszívabb költői megnyilatkozás egyik mintapéldája.
Bár a filmes felhozatal eddig is igen átfogó képet adott a kor általános közérzetéről, Jeles András, Szász János, Bódy Gábor, fe Lugossy László és Monory Mész András munkái gondoskodnak arról, hogy továbbra se legyen oka a panaszra a filmklub látogatóinak. Főleg, mivel a vetítések után az alkotók mellett olyan jelentős filmesztéták osztják meg a véleményüket a látottakról, mint Gelencsér Gábor, Kovács András Bálint vagy Muhi Klára.