Bukott színész, grafikus, színházrendező, filmkészítő, hírnök, forradalmár, történész és költő. A kortárs művészet egyik vezető egyénisége, William Kentridge ma délután a Szépművészeti Múzeumba látogat.
Kartonból készített, magányos orr-bábok, összetépett papírlovak és pörgő-forgó árnyfigurák járnak táncot Kentridge vízióktól túlcsorduló összművészeti munkáiban. Ugyan az ügyvéd családból elfajzott kollázs-mester alkotói hitvallását igencsak nehéz összefoglalni, az mindenesetre világos, hogy az átható lírai formanyelv ellenére minduntalan fajsúlyos témákat vesz górcső alá. Már a szeptember 20-án nyílt, riportfilmmel megspékelt kamara-kiállításból is kiderül, hogy az apartheid, a totalitarizmus, a gyarmatosítás vagy a modernizmus rendre visszatérő kérdéskörét jelentik alkotásainak. Ábrázolástechnikája viszont igencsak rendhagyó: a valóság mimetikus leképzése helyett az abszurditás eszköztárát hívja segítségül, egymásnak ellentmondó impulzusok összeütköztetésével próbálja megismerni és megismertetni az egyre kaotikusabbá váló világot.
A dél-afrikai születésű Kentridge eredetileg színésznek készült, de a politikatudományból és művészettörténetből is diplomát szerzett, ambiciózus fiatalember szerencsére hamar felismerte, hogy az élet egy kissé más irányba taszigálja. Apróbb színházrendezési feladatokkal, televíziós produkciókkal indult a pályája, amit bátor képzőművészeti kilengések tarkítottak. Ugyan már korai monotípiái és rézkarcai is figyelemreméltóak, a nyolcvanas években készült szén- és pasztellrajzai egész életművét meghatározták. Mivel Kentridge a világot kezdettől fogva folyamatként értelmezte és közvetítette, hamarosan elérkezett az idő, hogy sík képeit mélységgel ajándékozza meg, és rálépjen az animációs filmesek útjára.
Kortársaival ellentétben ő továbbra is az analóg technikát preferálta a digitálissal szemben, a mai napig szívesebben tépked, vagdos és ragaszt ahelyett, hogy a klaviatúrán pötyörészne. A digitális kor hajnalán hamarosan kézjegyévé vált az a sajátos technika, ahogyan aprólékos munkával elhelyezett kollázsait megmozgatta. Az önmagát „kőkori filmesként” aposztrofáló alkotó időt és energiát nem sajnálva leheletfinom gesztusokat konzervált, hogy a számítógépes támogatást minimálisra csökkentve, hagyományos, manuális módszerrel keltse életre álomszerű figuráit. Metódusának egyik sajátossága a felhalmozás igénye, a „kép fullasztó többlete” ugyanis programjának elhagyhatatlan része lett. Ha nincs is feltétlenül szükség egy tucat szemet gyönyörködtető gobelin szőnyegre a színházi díszletben, attól még a serényen dolgozó afrikai asszonyok fülbemászó éneke az ihletettség katalizátoraként működhet.
Idő és változás. Ennek a két fogalomnak az ismételt reprezentációja adja a johannesburgi mester művészetének esszenciáját, amit az első tapasztalat megismételhetetlenségének felidézése hat át. Kentridge az első sokk által kiváltott őszinte szenvedély felelevenítésére törekszik, minek eredményeként a huszadik század feledésbe vagy banalitásba süllyedt tragédiái új erőre kapnak. A Meliés-féle illúziókeltés ösvényén haladva, poétikus allegóriákkal megpakolva sompolyog a közélet rejtett szektorai felé. Ő maga is részévé válik művészetének, ahogy a történelem elsöprő áradását sem tudja külső szemlélőként végigasszisztálni. Az élet és az alkotás közti határvonalat elmosva gyakran szerepet vállal munkáiban, ami a már-már kötelező önreflexív hatás mellett a szubjektív látásmód elsőbbségét is szavatolja manipulatív képektől elbódult világunkban. Miután műveinek látens okító célzata ilyenformán elvitathatatlan, nem csoda, hogy kézműves hajlamát még csemetéire is átörökítette: Nintendo helyett szülinapi bábszakkör volt otthon is a módi.
Az, hogy Kentridge egy dél-afrikai ügyvédcsalád sarjaként, egy jó adag egészséges igazságérzettel megpakolva elismert művésszé válhatott, bizonyos szempontból az őt méltató világról is pozitív képet fest. A változatos médiumokat összeházasító alkotásai – legyen szó operáról, performance-ról, bábjátékról vagy animációról – szinte gyermeki könnyedséggel terelnek az önelemzés kétes szférái felé. Gondolni és újragondolni: ez tehát Kentridge ars poétikája.