Élet a HD-trailerek előtt: formabontó filmplakátok és werkfotók magyar film hőskorából. Kamarakiállítás a Műcsarnokban.
A videómegosztó weboldalakat ellepő előzetesek és a filmes adatbázisokat tarkító fényképcsokrok korában már szinte alig emlékszünk a filmszínházak előcsarnokának falait szegélyező standfotókra, amik karcos vitrinüvegek mögül kacsintgattak a mozgókép csodájára éhes közönségre. A Menü Pont Galériában megrendezett parányi tárlatnak hála, a HD-trailerek bódulatában élőknek is lehetőségük adódik arra, hogy a Műcsarnok pincéjébe alászállva, kis időutazást tegyenek a magyar film kezdeti időszakába: a formabontó filmplakátok és a szigorúan szerkesztett állóképek világába.
Pár évvel ezelőtt még előfordult, hogy egy vidéki művelődési ház folyosóján vagy eladásra ítélt kisvárosi moziban egyszer csak a járókelőre mosolygott egy megsárgult fénykép, ami az előző évezred egyik filmjének kimerevített pillanatát konzerválta. Ma már egészen más a divat. A multiplexekbe száműzött vetítőtermek pitvarát flatron monitorokon futó kedvcsinálók és emberméretű kartonposzterek uralják. Nem szükséges közel menni, mazsolázni, keresgélni, elég egyszerűen csak bambulni.
A kiállítás címe tehát nem is lehetne egyértelműbb: Filmes átjáró a múltba. Egy adag európai uniós támogatásnak köszönhetően a századfordulót követő, frissen digitalizált magyar filmművészeti unikumok mellett egy, a filmreklám evolúcióját bemutató tárlatot is szemügyre vehet az érdeklődő. A két kisebb terembe szorított anyag ugyan nem túl kiterjedt, viszont kétség kívül hiánypótló, hiszen a werk- és standfotó hazai képviselői munkáikkal együtt a feledés homályába vesztek. A világhírű fényképész, Angelo neve még ismerősen csenghet, viszont a legtöbbek számára idegen Strelisky Sándor és Labori Miklós fotográfusi munkássága, pedig e két művész olyan hírességeket kapott lencsevégre, mint Blaha Lujza, Fedák Sári, Várkonyi Mihály és Csortos Gyula. Ahogy a történelmi viszontagságok és a felelőtlen tárolás miatt a némafilmek nagy része elporladt, úgy az állóképek tekintélyes hányada is megsemmisült az évek során.
A kiállítás „sztárvendégeként” szereplő Dunky fivérek újbóli felfedezése is egy véletlen lelemény eredménye. Történt ugyanis, hogy Izsák Mária – a fotósok munkáiból később Miskolcon megrendezett tárlat kurátora – pár évvel ezelőtt a Filmarchívum Fotótárában kutakodva rálelt egy adag kincset érő ritkaságra: ezüsthalogenidekre papíron, egy kis zselatinba ágyazva. Az összekotort remekműveket aztán ripsz-ropsz meg is osztotta a nagyérdeművel, Dunky Kálmán és Ferenc így az elmúlt egy évben visszamenőlegesen is jelentős hírnévre tett szert. A testvérpár nemcsak a kor legfelkapottabb fényképészének számított, de a standfotózás (mint különálló szakma) megszületését is az ő nevükhöz kötik. A Dunkyak voltak ugyanis az első „kihívott fotográfusok”, akik az épp születőben lévő film egyes jeleneteinek rögzítése mellett az alkotói folyamat megörökítéséért is feleltek, azaz werkfotókat készítettek. Bár – ahogy azt annak idején Székely Aladár is elpanaszolta –, ezeket a képeket leginkább a sablonosság és a publikum édeskés ízlésének kielégítése határozza meg, történeti jelentőségük abszolút elvitathatatlan.
A Dunky-fivérek már karrierjük indulásakor is jó kapcsolatot ápoltak a színházzal, így nem volt meglepő, hogy a kolozsvári Nemzeti Színház akkori vezetőjének, Janovics Jenőnek lettek állandó munkatársai. A világot jelentő deszkákról a filmezés felé kacsintgató Janovics nevéhez több mint hetven mozgóképes produkció köthető, amiknek ugyan nagy része szintén az enyészeté lett, a testvérpár munkásságának köszönhetően mégis több mint kétszáz jó minőségű vintázs-kép és standfotó őrzi emléküket.
Ezeket a fotókat a némafilmes játékstílushoz hasonlóan a teatralitás, a sablonkövetés hatja át. Szigorúan szerkesztett, zárt kompozíciók, természetellenes világítás, ünnepélyes pózok, túlzó gesztusok, retusálás, finomítás. Ahogy aztán a mozgókép is felfedezte a saját formanyelvében rejlő lehetőségeket, úgy fejlődött a fotóesztétika is, melyet az új technikai vívmányok mozdítottak előre. Ugyan a 19. század nagy találmánya, a Petzval-obejktív jelentőségét sokáig nem tudták fölülírni, az Anschütz redőnyzáras gépek megjelenése, majd az első kisfilmes Leica piacra kerülése új lendületet adott a sémákba szorult művészeknek. Bár a Dunkyék werkfotóit felsorakoztató tárlat csak a tízes évek második feléig követi nyomon a testvérpár munkásságát, már ezt a viszonylag rövid időintervallumot tanulmányozva is látszik a konvencióktól való elszakadás folyamatos igénye, a merev szerkesztési elvek fellazulása, mely egy sokkal közvetlenebb hangulat megteremtését eredményezte.
A tárlat érintőlegesen olyan fotósokkal is foglalkozik, mint az operatőrből fényképésszé avanzsált Escher Károly, vagy az akt- és portréművészetéről híres Hanni Schwarz. A képsorozatokat megszakító táblák információs tartalma ugyan nem túl kimerítő, de a rövidre szabott történeti passzusok kellemesen harmonizálnak a tárlat alapvető feladatvállalásával, ami a figyelemfelkeltés – ha úgy tetszik –, az étvágygerjesztés misszióját határozta meg célként. A fényképes szekciót felvezető plakátokat átböngészve pedig már nem is csak egy szimpla fotótörténeti ízelítőbe kóstolhatunk bele, sokkal inkább a filmreklám őskoráról kapunk egy zanzás összefoglalót.
Ha pedig az itt bemutatott anyagot összevetjük André Kertész és Moholy Nagy László nyári tárlataival, az emigrált és itthon maradt fotósok lehetőségei közti alapvető különbségekről is átfogó képet kapunk.
Menüpont – a Műcsarnok projektgalériája
2011. 8. 4. – 2011. 9. 25.