Legtöbben grandiózus fém szobrairól, girbe-gurba csöveiről vagy rendhagyó performance-airól ismerik az idén 71 éves francia művészt, a Műcsarnokban megrendezett retrospektív tárlat azonban szépen példázza Bernar Venet életművének koherens sokszínűségét.
Festő, szobrász, költő, fotográfus, színházi díszlettervező – jóllehet, Venet a művészet szinte minden területén megpróbálkozott az önkifejezéssel, mintegy ötven évet felölelő pályája szisztematikus elméleti építkezésről tanúskodik. Alkotói hitvallásának alapja, hogy már kezdettől elzárkózott minden tudatos szerkesztéstől: „Az egész művészeti tevékenységemet mindig is az a hozzáállás határozta meg, hogy nem hozok döntéseket, illetve, hogy megpróbálok távolságot tartani a műveimtől.” Legyen tehát szó a korai, fekete-korszakáról vagy az új évezredet nyitó dekonstrukciós kísérleteiről, Venet a gravitáció törvényei előtt fejet hajtva a véletlent hívta alkotótársául.
Venet igen korán megkezdte művészi pályafutását, már tizenévesen szenvedélyévé vált a festés. Így emlékszik vissza korai próbálkozásaira: „Az első mázolmányaim borzalmasan sikerültek, ezért nem is kerültek be a budapesti kiállítás anyagába. De persze azért még így is mindet eladtam.” A saját műveit és a művészpiac egészét is kellő iróniával megközelítő alkotó mindig is elrugaszkodott a konvencionális technikáktól és anyagoktól. Festék helyett kátránnyal dolgozott, ecset helyett a lábával pingált. „Néha úgy éreztem, hogy még ezekben a művekben is túl hivalkodó a kompozíció, úgyhogy előfordult, hogy az egész felületet lefestettem.”
Ez utóbbi munkák is részei az úgynevezett fekete-periódusnak, amikor a fiatal Venet a sötét tónusban rejlő lehetőségeket kutatta. „Az első komolyabb sorozatomat egész egyszerűen szemétnek hívtam, meg is invitáltam az egyik fotográfus ismerősömet, hogy készítsen rólam fényképeket, miközben egy kukában fekszem. Ez persze sokkal inkább performance-ként maradt fent, mintsem az alkotói korszakomat jellemző ideológia lenyomataként.” A kátránnyal leöntött képeket sorjázó első terem egyik sarkában egy régi kazettás magnó fekszik egy talicskán, a magnóból zajfoszlányok szűrődnek ki. Bár elsőre nehezen kapcsolható a korábban említett tematikához, ez a darab is a fenti periódushoz tartozik, mindössze a média tekintetében történt némi elmozdulás: „Mindenféle dolgot ki akartam próbálni, így a zenélés sem maradhatott el. Ez a mű a monokróm képeim audiovizuális megfelelője.”
Miután letelepedett Nizzában, Venet már profi módjára készítette képeit, de továbbra sem volt hajlandó festékre váltani, sőt, a kátrány, mint matéria egészen új lehetőségeket nyitott meg előtte. „Egyszer egy útépítés környékén sétáltam, amikor megláttam egy halom, kátránnyal borított kavicsot. Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez így egy kész szobor. Mivel otthon nem tudtam ugyanezt a keveréket létrehozni, széndarabok felhasználásával készítettem el kupacot.” A kiállítás kurátora, Alexandre Duvals a fekete tükör történetével zárta Venet fekete-korszakának bemutatását: „Az itt kiállított fekete tükör valójában csak egy része egy grandiózusabb tervnek, ami végül nem valósult meg. Az ötlet az volt, hogy Venet egy egész belső teret megtölt ilyesforma vak tükrökkel, így a művek nem a falra akasztva helyezkedtek volna el, hanem maga a fal vált volna művé.”
Venet egy idő után eltávolodott a tárgyaktól, és helyettük a tárgyak mögé rejtett információk kezdték foglalkoztatni. Különböző ipari rajzokat és kémiai ábrákat készített, mely metódus a határok tágításának lehetősége miatt vonzotta. „Kiléptem mind a figurális, mind pedig az absztrakt ábrázolás világából, és a matematikai képletek dimenziói keltették fel a figyelmemet. Hogy mennyiben tekinthető ez művészetnek, azt nem az én tisztem eldönteni. Számomra akkoriban az volt a fontos, hogy eljussak a végletekig.”.
Venet korábbi, a képektől való távolságtartás fontosságára tett megjegyzése ezeknél a rendhagyó, műszaki alkotásoknál is kézzelfogható.”Az egész művelet úgy zajlott, hogy megtudakoltam egy tudóstól, mi az, ami igazán érdekes az adott területen. A témához kapcsolódó ábrát aztán elküldtem a múzeumnak, ők felnagyították, és ment is a kiállításra. Én magam el sem mentem, meg sem néztem a közönség reakcióját.”
Egy rövidebb szünetet követően Venet új lendületre kapott, és egyszerűsített formában fejlesztette tovább korábbi kísérleteit. Egyenes és görbe vonalakat, szögeket rajzolt, mely munkák lassan, de biztosan egy új technikára való áttérést vontak maguk után. A vonalak szobrokká váltak, és végre kiszabadultak a sík felület korlátolt teréből. „Egyre nagyobb szabadságot engedtem meg magamnak, előre elrendezett konstrukciókba rondítottam bele, és egyfajta véletlen szervezőelvet követve alakítottam őket újjá. Összességében tehát egy kettős folyamatról van szó: egyrészt eltávolodtam az absztrakciótól, miközben valahogy mégis annak legmagasabb fokát értem el.”
Venet az elmúlt időszakban kitűntetett figyelmet szentelt elméleti munkásságának, többek között a Sorbonne-on is tartott művészeti előadásokat. „Jó lenne, ha a műveimet szemlélve nem az lenne az emberek reakciója, hogy nem értik, amit néznek. Jó lenne, ha a közönség el tudna szakadni az alkotások formális dimenziójától. […] Bár a nyers igazság az, hogy nincs egy olyan kép sem, amit teljesen meg lehetne érteni, a szemlélőnek ugyanis számolnia kell azzal, hogy az információknak csak egy töredékével van tisztában. Ugyanez az állítás vonatkozik az én műveimre is. Soha nem fogják őket teljesen megérteni. Hogy így is tetszenek-e, azt a szemlélődő egyéneknek egyenként kell eldönteniük.”
Ahogy Venet többször is hangot adott tetszésének, kétségtelen, hogy a Műcsarnok belső tere kiváló fórumot szolgáltat a francia alkotó életművének tematikus kiállításához. A körülmények tehát adottak, mind a művész, mind pedig a szervezők szeretettel várják az érdeklődő közönséget.
A kiállítás március 25-ig látogatható.
További információ: Műcsarnok honlap