450 filmből egyet – elkészült Pálfi György kísérleti montázsfilmje, ami az idei rendhagyó Filmszemlén kerül először bemutatásra. A Final Cut – Hölgyeim és Uraim a Hukkle és a Taxidermia számos díjjal kitüntetett alkotójának negyedik egész estés munkája.
A sajtó szerint „határterületen mozgó kísérleti filmként” jellemzed a munkádat. Ez nem teljesen világos. Kifejtenéd?
Ez a film úgy tekint a történetmesélésre és a vágásra, ahogy a közönség által ismert és megszokott filmek. Mi arra törekedtünk, hogy egy sajátos módszerrel – 450 film összeollózásával – ugyanolyan hagyományos filmet teremtsünk, érzelmeket tudjunk kiváltani. Hogy határterületen mozog-e, azt valójában majd a nézők és a kritikusok döntik el.
Azt mondod, 1995 óta tervezted ennek a filmnek az elkészítését. Miért most szántad rá magad?
Igaz, hogy már korábban motoszkált a fejemben ennek a filmek a gondolata, de hamar átláttam, hogy ez hatalmas munka lenne. Lemhényi Rékával korábban meg is fogadtuk, hogy csak akkor állunk neki, ha majd nyugdíjasok leszünk, és nem lesznek játékfilmjeink, amik lekötnék az energiáinkat. Mivel azonban leállt a magyar filmgyártás, jóval idő előtt küldtek minket nyugdíjba, így épp ráértünk. Klasszikus értelemben vett fikciós filmet most képtelenség tető alá hozni, viszont annyi pénzt össze tudtam kaparni, hogy az utómunka nagy részére elég legyen. A tettvágy és az alkotási kedv adott volt, így nekiveselkedtünk.
A bedigitalizált filmeket hat vágóasszisztenssel snittekre daraboltátok, és azokat különböző cselekvések alapján csoportosítottátok. Kezdettől ez a munkamódszer lebegett a szemed előtt vagy volt más elképzelés is a talonban?
Lépésről lépésre haladtunk. Lassan alakultak ki a dolgok. A kísérlet alapfelvetése az volt, hogy vajon lehet-e úgy tekinteni a világ filmtermésére, mint nyersanyagra. Mintha az egész egy hatalmas muszter lenne, amiből filmet lehet kreálni. A konkrét metódus munka közben formálódott. Annyit tudtam biztosan, hogy ez egy férfi-nő történet lesz, hiszen mégis ez az egyik legalapvetőbb vezérmotívum. Elkezdtük nemek szerint lebontani a filmeket, tehát ha volt férfi vagy nő az adott jelenetben, azt kiszedtük, különválogattuk. A cselekvések alapján történő szelekció csak ezután következett.
A filmed tehát a férfi-nő kapcsolatokat veszi górcső alá, de azt mondod, összeállt egy történet is. Felvázolnád a szüzsét?
Ez egy nagyon egyszerű történet egy kifejezetten bonyolult technikával elmesélve. Egy kapcsolat tipikus sztorija, egy férfi és egy nő krónikája: találkoznak, megismerkednek egymással, szerelembe esnek, megházasodnak, majd ezt követően jönnek a bonyodalmak, a románc válságba kerül. A kérdés az, hogy miként verekszik ki ebből magukat a szereplők. Megerősödve kerülnek ki a szituációból, vagy a körülmények és az elhibázott döntések végül megölik a kapcsolatot.
Volt hasonló technikával készült film, ami inspirált, amiből merítettél?
A képzőművészetben, mint kollázs, és az irodalomban, mint intertextualitás ez a fajta szemlélet már régen létezik. Mozgóképben nagyon kevés hasonló munkát láttam. Inkább azt mondanám, hogy a VJ-zés hasonlít erre a legjobban, csak az ugye nem történetet akar mesélni, hanem különböző hangulatokat fest fel egy erős zenei ritmusra, tehát a zene segédanyagaként használják. Pedig ha a VJ-zést stabil dramaturgia fogná össze, akkor önálló teret is nyerhetne, és akár egyelő rangra tudna kerülni a zenével. Láttam összevágott filmeket, de azok csak zenei alapra rakott snittek voltak, és inkább formalizmusokként működtek. Az óra (Christian Marclay filmje – a szerk.) dramaturgia nélkül, egy motívumra építkezik, de a mi filmünk talán egy kissé bonyolultabb. Egy órára ugyanis sokkal egyszerűbb rákeresni, mint konkrét mondatokra, mozdulatokra, tekintetekre – főleg úgy, hogy a kép szent volt számunkra. Nem nyúltunk az eredeti anyaghoz, nem tükröztünk, nem változtattuk meg sem a színeket, sem a formátumot. Viszont mindenképpen örülök annak, hogy manapság egyre több ilyen kísérletet találni az interneten, látszik ugyanis, hogy a világ most érett be erre.
Az eredeti hangot sem manipuláltátok.
Nem, valóban nincs szinkron, csak a zenéket húztuk kijjebb. Minden film a saját nyelvén szólal meg. Próbáltam igazságos lenni, de Amerikát nem lehet kikerülni a filmgyártás tekintetében, úgyhogy a film nagy részben angolul beszél; de van benne orosz, svéd, kínai, olasz, francia, német és persze magyar. A hazai alkotások természetesen felül vannak reprezentálva a többi nemzethez képest, hiszen végeredményben ez mégiscsak egy magyar film. Én itt élek, itt gondolkodom, itt dolgozom.
A közösségi fórumokon már a bemutató előtt is igencsak megoszlanak a vélemények a filmedről, akárcsak korábbi kísérleted, a Nem vagyok a barátod (Nem leszek a barátod) esetében. Az eddigi tapasztalataid alapján milyen reakcióra számítasz közönség, illetve a kritika részéről?
Azt remélem, hogy ezt a filmet szeretni fogják, hiszen ez a célja. Ezzel én egy fillért sem akarok, és nem is fogok keresni, ez egy ajándék. Így ha visszautasítják, akkor egy kicsit talán jobban is fáj, mint egy bevétellel járó munka esetében. A tesztvetítést követő visszajelzésekből kiindulva azt mondanám, nemcsak hogy elfogadták, hogy Karády Katalin, Brigitte Bardot és Audrey Hepburn ugyanazt a karaktert testesíti meg, de érzelmileg is azonosulni tudtak a film sokarcú, soktestű szereplőivel. A kísérlet tehát, a tesztek alapján, abszolút sikerült.
A Final Cut – Hölgyeim és Uraim három év alatt készült el, húszmillió forintból, de a jogi kérdések még nem tisztázottak. Hogy alakult az eddigi költségvetés?
Először is kellett venni egy szervert, aminek elég nagy a kapacitása, hogy tárolja azt a hatalmas anyagot. Ezen felül kellett egy helység, ahol dolgozhattunk, négy vágógép, ami folyamatosan rendelkezésünkre állt, hogy elkerüljük a horribilis bérleti díjakat. A stáb tizenöt főt foglalt magába, ezek az emberek kb. 1-2 és fél éven keresztül dolgoztak a filmen. Ugyan nagyon kevés pénzt tudtam nekik fizetni – gyakorlatilag a telefonszámlájukat fedezte –, de valamennyit igenis muszáj volt. A negyedik nagyjátékfilmnél már nem lehet elvárni, hogy mindenki szívességből segítsen. Az utómunka végső stádiumára már így sem jutott a keretből, saját pénzt is kénytelen voltam belepumpálni.
Kapcsolódik ez a film a korábbi munkáidhoz? Elhelyezed az „életművedben”?
Egyelőre nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, valamikor majd ez a film is a helyére kerül. Semmiképpen sem egy áthidaló munka, ami csak azért van, hogy elüssem az időt két nagyjátékfilm között. Bár nagyon nehezen viselem, hogy már egy ideje nincs lehetőségem rendezni – pedig szerintem a legjobb korban vagyok –, alkalmazkodom a megszorításokhoz, és megpróbálom kihozni a legjobbat a körülményekből. Talán annyiban már most is kapcsolódik a korábbi munkáimhoz, hogy ez is egyfajta szintetizáló film. Én mindig is arra törekedtem, hogy felszámoljam ezt a buta megkülönböztetést szerzői és műfaji film között. Van jó film és rossz film, amiket különböző alkotói gesztusok alakítanak.
A holnap kezdődő Filmszemle keretei között láthatja először a publikum a kész művet. Tervezel közönségtalálkozót a vetítést követően?
Nagyon kíváncsi vagyok a közönség véleményére, de a premier, az premier. Ez egy ünnepi pillanat lesz, amikor végre fellélegezhetünk. Persze mindenképpen számítok a visszajelzésekre, de erre manapság inkább az online szféra ad lehetőséget. Ha van is beszélgetés egy film után, a magyar közönség kifejezetten szégyenlősen viselkedik, a kockázatmentes műhelytitkokat feszegető kérdéseken kívül nem nagyon szoktak kérdezni. A személyes véleménynyilvánítás itthon valahogy akadozik.
Te meg vagy elégedve a végeredménnyel?
Több mint százszor végignéztem már ezt a filmet, és továbbra sem utálom. Ez már valami.
