A Prizma lapszámbemutatója az Odeonban. Performansz, szabad narráció, filmvers és versfilm – egyben.
Kedd este, Odeon Lloyd Mozi. Három rímfaragó gubbaszt egy apró elemlámpa fényében. A háttérben elterülő gyöngyvásznon animált figurák tüsténkednek. Így zajlik a Prizma folyóirat hatodik számának bemutatója.
Úgy tűnt, nem csak a költők alkotta triumvirátus szimpatizál a szűkre szabott filmszínház pódiumának jobb csücskével. Pár perccel a poéták színre lépése előtt ugyanis ide tömörült a feltörekvő mozgóképes periodika szerkesztőségének delegációja is, a tizenkét főt számláló csapatból mindössze öten, de ők legalább pogácsával és borral. A libasorban helyet foglaló esztéták az egyre inkább ismert és elismert filmművészeti folyóiratot, az ezúttal skandináv alkotásokkal foglalkozó hatodik Prizmát prezentálták a bársonyszékekbe süppedő közönségnek. A hiánypótló könyvecske többek közt Roy Andersson, Anders Thomas Jensen és Lucas Moodysson munkáin keresztül hozza közelebb az elsőre talán ridegnek ható északi filmes világot, de Szemző Zsófia csinos illusztrációi is bevallottan sokat dobnak a latba.
Bár a maroknyi írópalánta orátori magabiztossága okán elismerően biccenthetett minden jelenlévő, az Ádám almáin serdült publikumot nem kellett sokáig győzködni, az újság tematikájához kapcsolódó filmklub ismertetése után így azonnal kezdetét is vette a direkt erre az alkalomra időzített kísérleti vetítés. Amíg a zászlóvivő Pálos Máté a terem sötétjéről gondoskodott, Nemes Z. Márió, Tolvaj Zoltán és Borsik Miklós evickélt fel a színpadra. A kötelező torokköszörülés és széknyikorgás után rendre kialudtak a fények, és dimenziójukat vesztett bábfigurák jelentek meg a vásznon.
Johannes Nyholm pár perces romantikus filmje ezen a kedd estén igen rendhagyó formában került bemutatásra. A gyűrött papírlapot szorongató Nemes Z. narrációjának hála, a madár, a lány és a halál könnyfakasztó meséje egy csapásra a petevezetékét maga mögött ráncigáló Zsuzsi, az atyáskodó tumormadár és a muzsikájával elbódító csontvázember abszurd drámájává transzformálódott. A frusztrációk nyomasztó börtönében szorongó bábfiú komikus epizódjai sem úszták meg a szándékos félrefordítást. Tolvaj Zoltán gátlástalanul szabadszájú „Panelpöcsöt” faragott a szerencsétlen gyurmafigurából, miközben az egymásra következő elbeszélésfoszlányokat Ézsaiás Könyvéből csórt passzusokkal és belső útkeresésről árulkodó gondolatfolyamokkal tűzdelte.
A norvég Bobbie Peers Sniffer című utópisztikus alkotása némileg mérsékeltebb elbánásban részesült. Szürreális univerzumában a gravitáció hálás hatásait nélkülözni kénytelen emberek súlyos fémcsizmákkal kötik az ebet a karóhoz, magukat meg a talajhoz. Borsik Miklós szűkszavú sziporkáival pedig igencsak megtámogatta a kilátástalanságtól izzadó főhős szabadulásának kálváriáját. Találó mondatait élesen nyikkanó nevetéscafatok szignózták.
Performance, szabad narráció, filmvers, versfilm. Akármi is volt ez, működött. A közönség tagjai akciós Prizmával a hónuk alatt majszolták a pogácsát az előtérben. A József Attila Kör, a Prizma szerkesztősége, az Odeon mozis csapata és a csendestársként jelenlévő magyarhangya stábja méltán bizonyította, hogy egy jól irányzott művészeti/tudományos keresztváltó igen hatásos reklámkampány lehet. Új művészet van születőben.