A tárlathoz tematikusan kapcsolódó, 198 darab megfigyelést tartalmazó kiadvány a napokban jelent meg a Kisterem Galéria gondozásában. A könyv kiscsoportosoktól a szépkorúakig bárkinek ajánlott, aki nyitott szemmel szeretne járni a világban.
Megfigyeltem, hogy mikor egy könnyed, nyári beszélgetés hirtelen professzionális helyzetbe csap át, akkor menekülőre fogom. Így volt ez akkor is, mikor augusztus végén ellátogattam Horányba, hogy találkozzam a barátnőmmel és a teraszon üldögélve egyszer csak felmerült egy interjú lehetősége a könyvhöz, melyen a jelenlévő Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András épp dolgozott. Nem lelkesedtem az ötletért, mivel egy tét nélküli délutánt terveztem eltölteni. Miközben nem is értettem a viselkedésem, mert általában épp az ellenkezőjét figyeltem meg magamon: minden fontos eseményt próbálok tét nélküliként felmutatni magam számára, hogy ne legyek feszélyezve és könnyedén vegyem az akadályt.
A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kis sárga könyv, az alkotók megnevezése szerint szemlélődési példagyűjtemény, máris koszos lett, pedig csak pár napja vettem. Ahogy a világos borítójú könyveimnél korábban is előfordult, először a hátán jelentek meg foltok – ezúttal három helyen, a bal felső és a bal alsó sarokban keletkeztek viszonylag nagy, barna színűek -, később a gerincükön feketedtek meg.
Csak az első néhány folt idegesítő, utána már várom, hátha értelmet nyer a kialakuló forma.
Észrevettem továbbá, hogy a példagyűjtemény súlya olyan könnyű, hogyha beleteszem a hátizsákba a laptop és a többi dolog mellé, a táska nem tűnik nehezebbnek tőle. Nem megterhelő útitárs, de előfordul, hogy épp ezért elfelejtkezem róla és nem olvasok bele, miközben utazom a buszon.
Ehhez hasonló személyes tanulságok, az objektivitás és szubjektivitás határán megfigyelhető, tényeknek nem nevezhető, sokszor nehezen verbalizálható, haszontalannak tűnő összefüggések sorozata a régi kéziszótárakra emlékeztető gyűjtemény, melynek alapja egy több mint negyvenórányi, főleg művészekkel és művészetközeli emberekkel készített interjúsorozat.
Vajon milyen helye van a kötetben átadott tudásnak ismereteink között? Lehet-e tudásként hivatkozni például arra, hogy a ketrec árnyéka tüskeként jelenik meg a bezárt kutya hátán, vagy hogy vannak olyan felhők, melyek úgy néznek ki az égen, mint a rosszul kivágott, ügyetlenül montázsolt grafikák lennének? Nem meglévő kategóriáink mentén, inkább valamilyen személyes összefüggésben értelmezve a helyzeteket.
Talán nem is az átadott tudás, hanem a szemlélet az érdekes ebben a kezdeményezésben?
Az oldalról oldalra, rövid szöveges magyarázatokkal kísért ábrák lényegében vizuális emlékek, bevált tevékenységeink során, sajátos igényeink szerint alakult vélt vagy valós viszonyok egymásra hatása. Hol skiccszerűen, hol részletesen kidolgozva követik egymást. Néhol teljesen hiányoznak a képek, melyek jellemzően illusztrálnak. Ennek legfőbb oka, hogy eredetileg szóban elmesélt élményekről, tapasztalatokról van szó, amelyeket a Fusz-Kristóf-Zalavári hármas kísérelt meg lerajzolni (egy kivétellel). Néhol azonban önálló életre kelnek az ábrák, mint a nézőpontok összeegyeztethetőségét ábrázoló, egymást megvilágítani hivatott, de inkább egymás fényét kioltó zseblámpák esetében a 94-es képen, vagy a födémgerendával összekötött-szétválasztott férfi és nő a 106-os ábrán. Lapozgatás közben elsősorban a helyzetek komplexitása, az objektív megfigyelés szubjektívbe ágyazottsága, a képzelet és a valóság ütköztetése tűnik szerethetőnek a kiemelt pillanatokban, melyek nem kötődnek szorosan egyetlen tudományág kutatási területéhez sem, csupán önmagunk és világunk érdek nélkül való megismeréséhez, meglévő tudásunk és érzékeink adott pillanatban való koncentrált megélése által.
A fogalmi elvontság napjainkban továbbra is explicit módon jelen van a képzőművészetben:
mintha a romantika óta már nem is lehetne megérteni az alkotásokat az elméleti háttér előzetes tudása nélkül.
Épp ezt az attitűdöt hagyhatjuk hátra a Fusz-Kristóf-Zalavári-féle artist book és kiállítás által. Referenciákat ugyan bevonhatunk a gondolkodásba, de a munkák értelmezéséhez nem kell minimum száz év képzőművészeti folyamataival tisztában lennünk. Még egy kétéves gyerek is megértheti őket. Sőt, hozzá is tud járulni a gyűjteményhez a maga megfigyeléseivel, amelyek ugyanolyan autentikusak, mint mondjuk egy művészettörténészé. A rajzok és az azokat tartalmazó gyűjtemény ezáltal nincsenek kiszolgáltatva a műértésnek. Az érzéki észlelet önmagában is feljogosít, hogy megértsük, sőt kipróbáljuk a helyzeteket. Felteszem, a célja is éppen ez: rácsodálkozás egy különös komplexitásra, a sokféleképpen vizsgálható részletek egymás mellé rendelésének egyéni útjaira.
A példatárban tehát nem a művészi értelemben vett jelentékeny rajzok az élményszerűek, sokkal inkább a szerkesztés módja. Ebben a keretben a poétikus (kép és szöveg bonyolultabb kapcsolatára építő) ábrák, a pillanat által befolyásolt optikai csalódások, a véletlenek megtévesztésében kibontakozó különös következtetések, a kockázatmentes életigenlő önszórakoztatások teremtenek egy a világra és a környezetünkre nyitott, sajátos minőséget. Módszert ad, mellyel sosem késő utánajárni, hogy miért tűnik üresebbnek az a WC, ahonnan előttünk nem jött ki senki.
