Pierre Soulages: A feketén túl
Musée du Louvre, Párizs, március 9-ig
A Louvre hétfőn már második napja volt zárva, a dolgozók korona-vírussal kapcsolatos aggodalmai miatt, és egyelőre bizonytalan, meddig tart a szünet. Ez már csak azért is sajnálatos, mert a szóban forgó kiállítás az eredeti tervek szerint március 9-ig, hétfőig volna látogatható. E percben csak remélni tudjuk, hogy az érdeklődők még megnézhetik, vagy ha a világ leglátogatottabb múzeuma huzamosabb ideig zárva lesz, akkor az időszaki kiállításokat meghosszabbítják majd.
Pierre Soulages tavaly novemberben ünnepelte 100. születésnapját és a jubileum alkalmából a Louvre különleges gesztussal emlékezett meg a kortárs festészet doyenjéről. A sors kegyeltjeként még most is alkotó Soulages-t már harminc éve, 1990-ben is retrospektív kiállítással köszöntötte a Louvre, ami akkor – éppen a helyszín miatt – nagy vitát váltott ki. A mostani kiállítás kurátorainak már nem kellett hasonló értetlenségre felkészülniük, mert bár Soulages azóta is csak fekete képeket fest, a művész rendkívül koherens életműve ma már világszerte beépült a kortárs művészet kánonjába.
Soulages 1919-ben Franciaország egyik legelzártabb és legmaradibb vidékén, a kietlen fennsíkok között fekvő Rodez-ben született, ahol a képzőművészeti alkotómunka még a múlt század elején is teljesen ismeretlen fogalom és foglalkozás volt. A román kori templomromok, barlangok, rejtelmes menhirek – kőkörök és kősorok –, sziklás fennsíkok titokzatossága Soulages-t gyerekkorától kezdve foglalkoztatta, és csak fokozta benne a rá amúgy is jellemző befelé fordulást. Montpelier-ben tanult grafikát, már korai munkáiban is a sötét színek voltak a meghatározók. Festészettel egy 1938-as párizsi utazás után kezdett el komolyabban foglalkozni, de a történelem hamarosan közbeszólt: a kötelező katonai szolgálat elől megszökve, egészen a háború végéig bujkált, leginkább szőlőskertekben dolgozott napszámosként. Nem sokkal a háború után, 1946-ban Párizs külvárosába költözött, azzal a szinte teljesen reménytelennek tűnő céllal, hogy festészetéből éljen meg. Diópáccal, szurokkal készített sötét, absztrakt rajzai Hartung stílusát idézték. Vásznaira először Michel Ragon, a néhány nappal ezelőtt elhunyt kiváló művészettörténész, a kor híres művészeti írója hívta fel a figyelmet. „Az a hír járja, hogy festő született. Nagy méretű vásznainak monumentalitása, kompozícióinak építészeti szerkesztettsége, a színeknek csak a szürkére és feketére korlátozódó volta mind-mind mellbe vágja a nézőt, és arra késztet mindenkit, hogy felfedezze ezt az eredeti festőt” – írta egy helyütt.
Soulages 1947 óta csak fekete képeket fest és ehhez folyamatosan kereste a számára legalkalmasabb festékanyagokat és ugyancsak szakadatlanul fejlesztette az alkalmazott festészeti technikákat is. Képeit mégsem tekinthetjük monokróm műveknek, hanem inkább mono-pigment alkotásoknak, amelyeken a vászonra többféle irányban és vastagságban felvitt fekete színeken a fény különböző irányban és intenzitással törik és verődik vissza. Hatalmas méretű poliptikonjain helyenként fehér cezúrák szakítják meg a fekete felületeket, ezzel még inkább hangsúlyozva a festék fizikai, materiális jelenlétét. Átlátszó, opálos, matt, fényes és tükröződő, ecsettel, spaklival, tollal felvitt feketéi ugyanazon a vásznon is teljesen eltérő látványt és érzelmeket keltenek a nézőben. Ugyanaz a fekete szín az alkalmazott festési technikától, a gesztusok vektorától és erősségétől függően sima, szálas, foltos, egyenlőtlen, durva, hornyolt, kérges, domború textúrát mutat és ezeket a hatásokat csak kiemeli, hogy a felvitt festéksávok egymással hol párhuzamosak, hol egymást metszőek vagy éppen egymásra merőlegesek. Soulages tömör, monolitikus, szabálytalan formájú vásznakat helyez egymás mellé, így a képek még sajátos ritmust, pulzáló dinamikát is kapnak.
A látszólagos monotonitás ellenére Soulages képei nagyon tág teret engednek az értelmezésnek. Tanulmányok tucatjai foglalkoznak a művész alkotásainak esztétikájával és kiemelik, hogy képei egyaránt rokoníthatóak a tér és idő, a világmindenség, az anyag létrejöttének, a világ kialakulásának szimbólumával, és van olyan szerző is, aki tanulmányában Soulages műveit Einstein E=mc képletével rokonítjta. A reprodukciók sajnos csak nagyon távolról tudják visszaadni azt a hatást, amit ezek a hatalmas vásznak élőben adnak és ami megteremti a sokszínű értelmezhetőség alapját, így csak remélni lehet, hogy a mostani kiállításról szóló tudósítások nyomán is sokan kapnak kedvet ahhoz, hogy Soulages immáron hét évtizedes munkásságának gyümölcseit, többezer vásznának némelyikét élőben is tanulmányozzák. Rodez-ben, a festő szülőhelyén ma már többszáz képe állandó kiállításon látható a róla elnevezett múzeumban, de aki nem jut el ide, az is jó eséllyel találkozhat munkáival s kutathatja sajátos mikrokozmoszának titkait Európa, Ázsia és Amerika vezető kortárs múzeumában.
Kedvcsinálónak mutatjuk a Louvre kiállításának promóciós filmjét, illetve egy részletet a Pierre Soulages: A fekete fény című filmből. Utóbbi film címéről a festő így vall: „Képeimet először fekete fénynek hívtam arra a fényvisszaverődésre utalva, amit a fekete felület visszatükrözött. De aztán kitaláltam egy új kifejezést, a „feketéntúlit” . Ha létezik olyan szóösszetétel a földrajzi fogalmaknál, mint pl. a tengerentúli”, akkor miért ne mondhatnánk ezt festészeti-esztétikai értelemben.”
