Minden valószínűség szerint világszerte kevés festőről mondható el, hogy több mint egy évszázad alatt folyamatosan egyeduralkodó népszerűséggel bír saját hazájában.
Munkácsy Mihály mindenképpen közéjük tartozik, személye és életműve a magyar kultúra és művészettörténet elválaszthatatlan része. Volt és ma is az. Ha van festőnk, akinek a nevét minden hazánkfia ismeri az elmúlt tizenpár évtizedben, az az övé. Népszerűsége a látszólag könnyen értelmezhető, romantikával átitatott realista festésmódjának köszönhető – egyszerre volt szegényember- és szalonfestő, művei a vizualitás, a látás és befogadás történeti változásai ellenére folyamatosan értelmezhetők. Mindemellett magyar festők több generációjára gyakorolt máig is továbbélő és kimutatható hatást.
A festészetére jól reagáló, azt mindenkor befogadó társadalmi közeg mellett művészete egymástól igen különböző politikai kurzusok eszmeiségét is megfelelően tudta szolgálni. Makart és Matejko mellett Munkácsy neve és művészete szolgálta az Osztrák-Magyar Monarchia Bécsből erőltetett birodalmi patriotizmusát, annak egyik legutolsó külföldi megnyilvánulásakor, az 1878-as párizsi világkiállításon. Évtizedekkel később egy teljesen másfajta politikai ideológia is eredményesen használhatta Munkácsy nevét és műveit, hiszen elsősorban szegényember-tematikájú képei a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrpolitikájába is jól beilleszthetők voltak.
Budapesten most látható első alkalommal együtt a Krisztus-trilógia, az apropót a debreceni Déri Múzeum felújítása jelenti. Ennél mélyebbre tekintve észre kell vennünk, hogy az elmúlt évek régióbeli Munkácsy-vándorkiállítása mellett a Trilógia tavalyi pécsi és a jelenlegi fővárosi bemutatása mögött is ott rejtőzik a változatlanság. Munkácsy népszerűsége, érthetősége és kultúrpolitikai haszna az elmúlt húsz évben is tapintható és továbbélő, ha tetszik egyszerre kozmopolita és össznemzeti.
A Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo – amelyek együttes kiállítását még a mester is csak lelki szemeivel láthatta együtt – különleges helyet foglalnak el Munkácsy életművében és az európai festészet történetében; ezt a tényt a műveket jobbára külön-külön megtekintő kortársak is felismerték. Egyes darabjai nem csupán Maupassant-t és James Joyce-t késztették reagálásra, hanem azt a több százezer látogatót, aki az elkészültük utáni években megtekintette őket a világ különböző pontján.
A kiállítás kurátora a Nemzeti Galéria esetlen tereinek adottságaival jól sáfárkodott, meggyőzően sikerült a művek installálása. A lényegretörő ismertetések, valamint a bemutatott redukciók és vázlatok megadják a kellő támpontot a művek összefüggéseinek egyéni feltárásához, összességükben jól felépített rendszerként nagyon fontos segítséget nyújtanak a Trilógia kultúr- és művészettörténeti jelentőségének megértéséhez.
A kiállítás megtekintése relevációként hathat, mindenki számára segíthet megérteni, a színes szélesvásznú jelenek, a polgárivá szelídített dráma révén napjaink vizuális kultúrájának tizenkilencedik századi előzményeit. A kiállítás megtekintése feltétlenül ajánlott, élményt és okulást jelent. A magyar társadalom tudatalattijában pedig közben finoman tovább barázdálódik a mesterről kialakult évszázados kép.
Magyar Nemzeti Galéria
2010. november 23 – 2011. április 30.
