A Magyar Nemzeti Galéria Nemzet és Művészet című időszakos kiállítása jól illeszkedik az intézménytől megszokott magas szakmai színvonalú, a munkatársak önálló szellemi termékeként létrehozott korábbi kiállítások sorozatához.
A tárlat a hosszú tizenkilencedik század művészetének magyar vonatkozásait mutatja be „nemzeti látószögből”. A téma nem a magyar művészet, hanem a művészet magyar vonatkozásai. Vagyis a hagyományok kitalálásának és átalakulásának korát szemléli, kellő kritikai távolságot tartva a nemzeti művészet kialakításának tizenkilencedik századi igézetétől, az akkor és ott élt korszellemtől. A művészetnek és a kultúrának a nemzetépítésben betöltött szerepét tudományos igényességgel közelíti meg, a kurátorok a legújabb történelemtudományi paradigmákat követték, nem léptek bele a nemzet és művészet fogalmainak egymásra vetítésekor kínálkozó számos csapdába.
A kiállításon hamar világossá válik az a (mellesleg csak a beharangozó ismertető sorai közül kiolvasható) kurátori koncepció, amely az anyag válogatásának fő szempontjaként a korszakról a hazai köztudatban mély gyökereket vert elképzelések felülírását jelölte ki. A kiállítás nem egy soha meg nem nyilvánuló magyar művészetről, hanem a nemzetközi trendek magyarra fordításáról szól. E koncepció részeként a nemzeti művészet fogalmát jelentő történelmi és életképi témák mellet utal azok nemzetközi párhuzamaira, tudatosan vállalva az elsősorban Bécsben és Münchenben elsajátított Ungarische Akzent megmutatását. A nemzetközileg ismert képi toposzok, a különböző akadémiai oktatási rendszerben továbbadott ábrázolások magyarosításainak hangsúlyozása – az önmagába zárkózó nemzeti művészet képe helyett – a nemzetközi tendenciákra figyelő alkotók és közönségük világát tárja fel. Jó példa erre F. H. Füger Germanicus halála című kompozíciójának továbbélése a század közepének hazai történelmi festészetében, amelyet számos példával illusztrál a tárlat.
A kiállítás a nemzeti művészet létrehozásának első kísérleteitől, Ferenczy István programadó Pásztorlánykájától kezdve tematikus csoportokba rendezett kronológia mentén épül fel, átfogva a század első felének nép- és ország-ismereti kutatásait, azok indítékait, a magyar táj és történelem jelentős helyszíneinek első rendszerezett bemutatásait. A kiállítás pontos képet nyújt a nemzetkarakterológia kialakulásáról és fejlődéséről a művészeti toposzok befogadásában és hagyományozódásában elsősorban Than Mór pályázatokon nyertes képei kapcsán. Ugyancsak érinteti a század magyar szellemtörténetének fontos küzdelmeit, elsőként a – magyar nyelvhasználat burka alatt a magyar irodalmi élet vezető szerepének betöltéséért folytatott küzdelem kapcsán – Toldy Ferenc és Kazinczy Ferenc között kirobbant Pyrker-pört, valamint a Huszka József magyaros motívumgyűjtései kapcsán feléledt ornamentika-vita kérdését is.
Az utolsó egység rávilágít a hatalmas gazdasági fejlődéssel együtt járó modernizáció hatására, de nem hallgatja el az ezzel együtt megjelent városi szegénység ábrázolását sem, azaz a társadalmi érzékenység talán első hazai programszerű megnyilvánulását. A ritkán látható alkotásokból építkező tárlat a kikapcsolódásra vágyó és a szakmai újdonságokra fogékony látogatóknak egyaránt esztétikai örömet és jó kiállítási élményt nyújthat. A kiállítás üzenetének továbbgondolásra feltétlenül ajánlott a nemzetről alkotott fogalmaink jelenkori átértékelődésének korában. Az Aranyérmek Ezüstkoszorúk és a Történelem-kép című kiállítások szakmai megalapozottságának és korszakalkotó jelentőségének méltó folytatása ez a kiállítás, amely jól példázza a hazai művészettörténet-írás egyes múzeumi műhelyeinek eredményeit és tudományos korszerűségét.
Magyar Nemzeti Galéria
2010. november 5. – 2011. április 3.
