2009. szeptember 8-án nyílt az egri Eszterházy Károly Főiskola Líceumi kápolnájában az a kiállítás, melyen Szelényi Károly fotóművész Szent Koronáról és a palástról készített művészi fotóit tekintheti meg a közönség. A megnyitón Fodor László régész méltatta a művészt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy Polgármester Úr köszöntő szavai után Szelényi Károly fotóművész Úr kiállítását néhány gondolattal az Önök figyelmébe ajánljam.
Szelényi Károly fotóművészt nem kell bemutatnom Önöknek, hiszen munkásságát, városunkról, annak művészeti emlékeiről készített remek fotóalbumait mindenki ismeri. De ismerheti azt a széleskörű érdeklődését is, amellyel hazánk más tájait, múltunk, örökségünk kiemelkedő darabjait feltérképezte, és művészi módon megörökítette. Azt hiszem ennek a nagyívű pályának is egyik csúcsteljesítménye az az anyag, amelyet most e kiállításban láthatunk, s amely dr. Tóth Endre régész kollégám, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa értő tolmácsolásával album formájában is megjelent. A képekkel való közvetlen találkozás, a személyes élmény azonban – (ráadásul ez esetben még a különleges fotótechnikai eljárást is figyelembe véve) – mindig jelentősebb, illúziót keltőbb –, ahogy erről itt körülnézve Önök saját szemükkel is meggyőződhetnek. De ahelyett, hogy a művészi feladat nagyságáról és nehézségeiről, a hosszú, megfeszített munkáról, a legapróbb részleteket is bemutató, szinte „kézközelbe” hozó fotóművészi teljesítményről beszélnék, – amely önmagában is igen magas szintű interpretáció, országunk szent ereklyéjének művészi alázattal való megközelítése – inkább magáról a Szent Koronáról szeretnék néhány szót szólni. Azt hiszem mindenkiben felmerült már a kérdés, miért éppen Magyarország koronáját tisztelik ősi idők óta a „szent” szóval, hiszen vannak még Európában hasonló korú és funkciójú klenódiumok, úgynevezett „beavató koronák” (azaz csak egyszer, a koronázási szertartás alkalmával használt) királyi ékszerek, amelyek saját hazájukban mégsem nyerték el ezt a kiemelt, különleges tiszteletet demonstráló jelzőt. E páratlan tisztelet eredete rejtélyes. A szegényes, és ellentmondásoktól sem mentes korai forrásokból csak annyit tudhatunk meg, hogy a magyar koronára valamikor a XIII. század elejétől alkalmazták a Szent elnevezést, mégpedig a magasztosabb „sacra corona” és nem „sancta corona” formában. Az is bizonyos, hogy magát a koronát évszázadokon keresztül államalapító Szent István királyunk koronájának tekintették, függetlenül attól, hogy a későbbi elméletek ezt hol részben korábbi, részben későbbi datálással megkérdőjelezték. A magyar korona szent voltának és első, szent királyunk személyének összekapcsolása azon a hagyományon alapult, amelyet a Hartvik legenda őrzött meg az utókornak. E monda szerint II. Szilveszter pápát isteni kinyilatkoztatás intette arra, hogy az eredetileg lengyel hercegnek szánt koronát másnap az elébe járuló magyaroknak, az „ismeretlen nemzet követeinek” adja át, mert az – ahogy az angyalok intették – a megkoronázandó Istvánnak a királyi ranggal együtt már „élete érdemeiért” is jár. A Szent Korona, azaz teljes címén a „sacra corona regni Hungariae” azonban már az Árpád ház idején is más, több jelentéssel bírt, mint a Szt. Istvánhoz kötődő jámbor hagyomány, vagy a pápa által az uralkodónak apostoli áldással küldött klenódium. A vatikáni levéltárban már a XIII. század fordulójáról, jelesül III. Ince pápa levelei között maradtak fenn olyan dokumentumok, amelyek arra utalnak, hogy a magyar korona valamiféle külön, saját hatalmat, fennhatóságot is hordoz –, a „sacra corona” magát az ország teljességét testesíti meg. Ehhez a speciális szemlélethez némileg ismernünk kell a középkor szimbólumalkotó gondolkodását. A középkori ember számára magától értetődő volt, hogy például a templomot ne csak úgy tekintse, mint megszentelt helyet, a szertartások színterét, hanem maga az épület is hordozhatott jelképes tartalmat. E kor számára érthető és értelmezhető volt, ha a templom épületét a kereszten függő Krisztushoz hasonlította, ahol a szentély a fejet, a hajó a testet, a kereszthajók pedig a kiterjesztett karokat jelképezték. Valamiképpen ehhez az absztraháló szemlélethez köthetjük a Szent Korona felségjogának, saját hatalmának tulajdonított hagyományt is, mely szerint az uralkodó a fej, a nép a test, az ország területe pedig a korona része, azaz a Szent Korona önmagában az egész magyar államiságot jelképező szakrális szimbólum.
A Korona hatalmának, szentségének ez az értelmezése talán éppen a következő századok viharos eseményei következtében egyre jobban erősödött, közjogi hagyománnyá vált, mely biztos pontot adott a királyi hatalom legitimációjára, de elvileg a korlátozás lehetőségére is. Már a XIV. század elejétől csak azt tekintették törvényes uralkodónak, akit Székesfehérváron az esztergomi érsek a Szent Koronával megkoronázott, gondoljunk csak azokra a viszontagságokra, amelyek a korona és a koronaékszerek birtoklása körül zajlottak. Ezért írhatta a XVII. század elején Révay Péter koronaőr: „Ahol a Korona van, ott van Magyarország.” Azt hiszem számunkra ma ugyanígy mértékadó a Milleniumi Emléktörvény lehet, amely a Szent Koronának, mint a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyének méltóságát és tiszteletét fogalmazza meg. A korona szent ereklyénk, évezredes megmaradásunk, a magyar nemzet szimbóluma, akkor is, ha valaki eredetében népünk egykori európai elfogadottságát, a pápai jóváhagyás és méltánylás emlékét tiszteli, de akkor is, ha sámánbeavatási rítusok leszármazottjának tartja. Folytathatnánk a sort magának a koronának, mint ötvöstárgynak ütköző „szakmai” véleményezéseivel is, beszélhetnénk a hagyományosabb kettős, görög és latin korona elméletről, illetve az egységes kaukázusi – hun – iráni típus mellett kardoskodó eredet érveiről is. Csak remélni lehet, hogy a Szent Korona körül kibontakozott, sőt olykor gerjesztett vitákra tudományos megalapozottságú vizsgálatok tesznek pontot, s oldják föl a mereven konzervatív és a szükségszerűen revideáló szempontok ellentétét, az objektív és a fantazmagórikus, szélsőséges vélemények ütköztetését. A korona, mint tárgyi emlék által felmerülő kérdések megválaszolása szorosan vett tudományos probléma, amelynek végső tisztázása csak egy elfogulatlan, hozzáértő, interdiszciplináris szakmai grémium közös munkájának eredménye lehetne.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Befejezésül engedjék meg, hogy e kiállítás alkalmából a Szent Korona történetéből egy rövid, de számunkra fontos intermezzóra, egy egri vonatkozásra is felhívjam a figyelmet. Talán nem mindenki ismeri azt a tényt, hogy a Szent Koronának 1809-ben több mint három hónapig Eger nyújtott menedéket. A napóleoni háborúk viszontagságai miatt vált szükségessé, hogy a Koronát, a koronázási ékszereket, valamint a királyi család tagjait biztonságos helyre menekítsék. A Szent Koronát rövid ideig a mai bazilika helyén álló korábbi székesegyház tornyában lévő „hiteles helyen” (kb. a mai bazilika délkeleti részében) majd a vármegyeház biztonságos levéltárában őrizték méltó körülmények között. A Szt. György Lovagrend Egri Priorátusa tudományos üléssel is megemlékezett a városunkat ért hajdani megtiszteltetésről, s azóta is szorgalmazza, hogy az őrzés helyét emléktáblával jelöljék meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szelényi Károly fotóművész munkái, kiállítása bejárták a világot az Egyesült Államoktól Indiáig, Olaszországtól Izraelig. Úgy vélem azonban itt, a Líceum kápolnája az a helyszín, ahol a Szent Korona tiszteletének kontinuitása szinte tapinthatóan köztünk van –, csak tekintsenek föl a mennyezeten Maulbertsch freskójának magyar szentjeire, s Hesz János Mihály oltárképén a koronát felajánló Szt. Istvánra. A kiállítást körbejárva a művészi fotókon a Koronát és a koronaékszereket igazi szépségében láthatjuk, és olyan részletességgel vizsgálhatjuk és csodálhatjuk meg, mint ahogy arra talán még eredeti őrzési helyen sem nyílik mód.
Köszönöm a figyelmüket, kérem tekintsék meg a kiállítást!
Fodor László régész