Szellemek találkozása — Fridvalszki Márk kiállítása a Szentendrei Képtárban

Fridvalszki Márk legújabb kiállításán végigtekintve az első dolog ami felvillant bennem, egy Berlinben látott graffiti volt, amin a következő Nietzsche idézet szerepelt: „Egy művész számára a valóság elfogadhatatlan.” A művész nem tolerálja a valóságot. Ha ez tényleg így van, akkor a művészet tulajdonképpen képzeletbeli menekülés, menekülés egy jobb világba, vagy, ahogy Hortobágyi László mondja az indiai klasszikus zene kapcsán: exodus. Menekülés az elviselhetetlenből az elviselhetőbe. Optimistábban megfogalmazva: a valóság terének élhetőbbé görbítése. Tehát bizonyos szempontból fikció és sci-fi, hiszen már a nevében is szerepel a műviség kifejezés. Persze máris felmerül a kérdés, hogy végül nem lesz-e a műviség a valóságnál is valódibb?

Fridvalszki Márk jelenlévő munkái számomra pontosan ezt képviselik. A menekülés ugyebár az idő és a tér tengelyén is végrehajtható, és Fridvalszki esetében úgy látom, az elmozdulás elsőre az idő tengelyén történik: a letűnt és emiatt elkerülhetetlenül idealizált múltból inspirálódik. Vagyis mondhatjuk, hogy archeo-futurista, retrofuturista, jövő-archeológiai vagy eltűnt jövőkkel kapcsolatos nosztalgikus szellemidézés. Ezek a múltbeli dolgok néha utalásszerűen, sokszor pedig olyan kézzelfoghatóan jelennek meg, mint a Szentendrén készült festményein szereplő feminin pasztell színek, amelyek, a művész saját elmondása szerint, az ’50-es években voltak népszerűek. Vagy a Galaktika magazin címlapjait idéző, akril-transzfer technikával készült, számomra leginkább exoplanétákat vagy csillagokat ábrázoló képei. Tehát a térben is történik menekülés, de erről majd kicsit később…

Az időbeli síknál maradva, a múlt szellemei elvontabb szinteken is kísértenek nála, és ezen a ponton elkerülhetetlen, hogy eszembe ne jusson egy másik Márk, ama bizonyos Mark Fisher, aki Fridvalszki Márknak ugyancsak gyakori hivatkozási pontja. Fisher ezt a jelenséget, vagyis ontológia és a kísértet szavak összevonásán alapuló hantológia szempontrendszerté (Derridától kölcsönözve) a művészetre terjesztette ki, mondván, alkotói originalitás valójában már nem létezik, azt a kapitalizmus felőrölte. Csak az elveszett múltak és a soha meg nem valósult jövők reciklálása maradt számunkra.

Mi tagadás, ez nem túl jó hír egy kortárs alkotó számára. És Mark Fisher ezen a ponton a saját alkotói praxisomra is erőteljesen hatott. Voltak például koncertjeink a 12z zenekarunkkal, ahol azt a szövegünket vetítettük ki, hogy „[a] zene halott, mi öltük meg”.

Nem véletlen tehát, hogy a kiállítás címe (Szellemek találkozása) nem csupán a Mahavishnu Orchestra azonos címmel 1971-ben megjelent számára, de a hantológiára is legalább annyira utal. A szellem szó különösen kétértelmű kifejezés a magyar nyelvben, mivel egyszerre jelenti a spirit és a ghost fogalmakat. Itt azonban felmerül a kérdés, hogy Fridvalszki Márk vajon milyen szellemek találkozására utal? Úgyis megkérdezhetném, hogy Fridvalszki hantológiája a spirit vagy a ghost értelmében vett szellemet kutatja? Esetleg mindkettőt?

Egyben viszont biztos vagyok: a zene halott, de ez a halott, és különösen a dzsessz, úgy tűnik, hogy Fridvalszki Márk számára kiemelt inspirációs forrás. Ugyanis a kiállítás említett címe mellett, három fali munkán, Pharoah Sanders 1969-es Karma lemezéről is megjelennek szövegek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a dzsessz szelleme erősen kísért Fridvalszki művészetében.

Én is mélyen tisztelem ennek a halottnak a szellemét, sokat hallgattam, de ha definiálnom kéne – halottról ugyebár vagy jót, vagy semmit –, nem lenne könnyű dolgom. Talán úgy közelítenék hozzá, hogy a dzsessz a nyugati zsenikultusznak – ami esetünkben a klasszikus zenei műveltségű, rengeteg gyakorlás során kiérlelt virtuózt jelenti –, valamint az Amerikai kontinensre hurcolt afrikai diaszpóra kulturális gyökereinek egy furcsa elegye.

Bennem általában egy kép is megjelenik e szó hallatán: az ’50-es évek végén egy füstös, sötét New York-i klubban egy képzeletbeli fekete szaxofonos – mondjuk legyen az egyik legnagyobb, John Coltrane – teljesen belőve, a szegregáció és szegénység nyomorából egy emberfeletti és komplex hangorkánnal próbálja rakétaként kilőni magát az űrbe. Vagy, ahogy az afrofuturizmus egyik legendás zenész prófétája, Sun Ra fogalmazta meg – és ami kicsit visszakanyarít minket a beszédem elején említett Nietzsche idézethez is: “A valóság túl brutális. A képzelet mindent helyrehoz. Használjátok a képzeleteteket, és a legszörnyűbb helyről is kikerülhettek, azáltal, hogy kitartotok mellette és valósággá teszitek.” Talán így történhet meg az is, hogy a művi valóságosabb lesz a valóságnál.

De, hogy itthoni hivatkozásom is legyen a témával kapcsolatban, egykori kedvencem, a Szentendréhez ugyancsak erősen köthető Hamvas Bélát említeném. Ő például ki nem állhatta a dzsesszt – erről több helyen is írt. Szerinte a dzsessz ressentiment-zene, „a feketék bosszúja a fehéreken”. Hangzatos megfogalmazás, de nem igazán értek egyet vele. Inkább azt mondanám, hogy a dzsessz a feketék bosszúja Hamvason.

A viccet félretéve, szerintem mindez nem bosszú, hanem egy újabb menekülési kísérlet arra, hogy hogyan tegyék meg nem történtté a rabszolga kereskedelmet, az elhurcolást, az áttelepítést, az idegen kultúrákba illeszkedés nehézségeit, a szegregációt, és még sorolhatnánk mennyi egyéb terhet és szenvedést. A gyarmatosítás tehát tulajdonképpen a dzsessz sine qua nonja. Köszönjük ezúton is az egykori gyarmatosító nagyhatalmak kitartó munkásságát.

Namármost: ha a dzsessz halott, akkor van-e ennek az idiómának jelene, van-e valódi újítás benne? Számomra olybá tűnik, hogy a dzsessz, miként a nyelv, történelmileg determinált műfaj, ami egy meghatározott időben és helyen volt érvényes, és ma, ahol felbukkan, ott már sokkal inkább csak szellemként kísért: mint múltidézés, retrográd sóvárgás, vagy az új generációk soha meg nem élt múlttal kapcsolatos képzeletbeli nosztalgiája. Legalábbis erről tanúskodik a dzsessz egyre fogyatkozó és elöregedő közönsége, és akiknek a zenéjére a fiatalabb generáció is rápörög – például Kamasi Washingtonéra, vagy Christian Scottéra – véleményem szerint nem tudnak jelen idejűek lenni, hiszen ők is csupán reciklálnak.

Visszatérve Fridvalszki munkáihoz, említettem korábban, hogy a menekülés esetében térbeli is, legalábbis ha munkáit űrbéli tájak vízióiként tekintük rájuk. Több képén visszatérnek különféle ellipszisek és körök. Az akril-transzfereken például mintha távoli exobolygók vagy vörös törpék lennének ábrázolva. Vagy említhetjük Still High című képet is, amelyen csillagok és galaxisok esti égboltja tárul fel előttünk.

Igazán örülök ennek a térbeli menekülésnek, mert a COVID-járvány előhozta belőlem a látens csillagászt és önjelölt asztrofotóst, így végre megtarthatom életem első akadémiai székfoglalóját a témában. Ráadásul még izgalmasabb, hogy irányt válthatok kicsit, és a művészet után végre a tudományról is szólhatok, ráadásul a jelenleg leggyorsabban fejlődő, és számomra alkotóként is leginspirálóbb tudományról, a csillagászatról.

Az ég tudománya, a kozmológia mindig rendkívül szoros kapcsolatban állt a létezéssel kapcsolatos alapkérdések feltevésével. Szokás volt mondani, hogy a legmetafizikaibb tudomány a XIX. század fordulóján a kvantummechanika volt, én ugyanezt ma az asztrofizikai és csillagászati alapzaton álló kozmológiára mondanám.

Ráadásul a technikai eszközök rendkívül gyors fejlődése miatt a megfigyelési adatok exponenciálisan szaporodnak és egyre potnosabbak, ezért szinte naponta újabb és újabb felfedezések születnek.

E témának ezúttal különleges aktualitása is van, mivel pár hete publikálták a James Webb Űrteleszkóp által készített első fotókat. A hatalmas, teniszpálya méretű űrteleszkópot 2021 karácsonyán lőtték fel a Francia Guyana-i Kourou űrrepülőtérről. Megérkezése után fél évvel az úgynevezett L2 Lagrange pontban, 1 millió kilométerre a Földtől, infravörösben készíti a fotókat. A most publikált öt képből az egyik egy 1150 fényévre lévő exobolygó légkörének diagramja, ami nem meglepő, hiszen az űrteleszkóp egyik legfőbb feladata az exobolygók keresése és vizsgálata.

Hogy mi is valójában az exobolygó? A galaxisunkban minden naprendszeren kívüli bolygót a exobolygónak nevezünk. Jellemzően egy vagy több csillag körül keringenek, de vannak árván maradt, szabadon mozgó példányok is. A fényerejük olyan kicsi, hogy direkt módon nagyon nehezen megfigyelhetőek, ezért csupán tranzitálás közben lehet észrevenni és vizsgálni őket, vagyis akkor, amikor elhaladnak a saját csillaguk előtt. Ilyenkor a csillag fényét megtöri a bolygó légköre, amiből aztán sok mindenre lehet következtetni.

Jelenleg 5 ezer exoplanétát ismerünk, a legelsőt 1992-ben fedezték fel. Ami az exoplanéták kapcsán kiemelten foglalkoztatja a csillagászokat és a széles publikumot, az a földszerű és lakhatósági zónában található exobolygók. Csak az érzékeltetés kedvéért: a jelenlegi becslések alapján csak a mi galaxisunkban 300 millió és 2 milliárd között lehet a földszerű exoplanéták száma.

Ez alapján nyugodtan kijelenthető, hogy biztosan van földönkívüli élet – és ezt a legtöbb csillagász is így gondolja. És az is biztosnak tűnik, hogy előbb vagy utóbb felfedezünk számtalan földszerű bolygót, ahová terveink szerint egyszer majd elmenekülhetünk, ha itt baj lesz. Ha nem az ökológiai válság, valami úgyis beüt a Földön.

De a legfontosabb, hogy megint menekülünk. Korunk leggyorsabban fejlődő tudománya is a meneküléssel foglalkozik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy “egy csillagász számára a valóság elfogadhatatlan.” És valóban, sokszor a sci-fi művek világára inkább emlékeztető megállapításokra jutnak kedves tudósaink, mint a legkísérletezőbb művészeti projektek.

Néhány érzékletes példát hadd említsek:

1) Vegyük például a legközelebbi exobolygót, a Proxima Centauri b-t, ami 4,2 fényévre van tőlünk. Ha a Marsra jelenleg 9 hónap alatt tudunk eljutni – ami 50 millió kilométert jelent –, akkor hasonló sebességgel a 40 trillió kilóméter távolságra lévő Proxima Centauri b-re 600 milliárd évbe telik eljutni. Ne feledjük, hogy az Univerzum 13,8 milliárd éves. Emberi elmével felfogható léptékek ezek?

2) Az a tény is meglehetősen Mátrix-szerűen hangzik, hogy amikor az eget kutatjuk, valójában a múltat kutatjuk: minél távolabb van a megfigyelt objektum, annál régebbi múltat látjuk. Tehát mire odaérnénk, lehet már nem is lenne ott a kiszemelt objektum, vagy teljesen másmilyen tulajdonságú lenne.

3) Ugyanez igaz az esetlegesen megfigyelt földönkívüli életre: hiába történne egy detektálás, mire a jel hozzánk érne, legalább évezredeknek kellene eltelnie. A most velünk párhuzamosan létező civilizációkat pedig sajnos csak a távoli jövőben tudjuk majd megfigyelni, amikor meg már mi nem leszünk. Ez azt is jelenti, hogy a tér teljesen összeolvad az időtengellyel.

4) És ha el is juthatnánk egy exobolygóra, mondjuk úgy, hogy odateleportáljuk magunkat, akkor is megszűnnénk létezni mint emberi faj, mert egy másik fajjá alakulnánk át, amit az adott bolygó légköri, geológiai és egyéb adottságai határoznának meg. Az ember a Föld része, ha nincs Föld, az ember is megszűnik létezni.

Összefoglalva tehát, úgy tűnik, hiába vannak párhuzamos civilizációk, akkor is egyedül vagyunk az univerzumban, hiszen sosem találkozhatunk velük, legfeljebb a szellemeikkel. És hiába van szinte végtelen mennyiségű földszerű exobolygó ott kint az éterben, sajnos sose érhetjük el őket, legfeljebb lesz majd róluk egy szép lutra-albumunk.

Mintha a művészet és a csillagászat ugyanabban a csapdahelyzetben lenne: menekülésre fogná, de nincs hova, miközben különös szellemek kísértenek mindenütt. Mintha a saját gondolkodásunk foglyai lennénk.

Mivel szellemírtók nincsenek, marad a reménykedés és az optimizmus, ami Fridvalszki Márk művészetét is áthatja, és ez nekem kifejezetten szimpatikus, nagyon tudok menni vele, mert pozitív üzenetet közvetít, amire igen nagy szükségünk van, különösen most. Végre nem egy újabb világvége jövővázlat, hanem reménykedés és emlékezés egy soha meg nem valósuló jövő paradicsomi állapotára. És ha máshogy nem, legalább a képzeletünk mindent helyrehozhat.

• Fridvalszki Márk: Szellemek találkozása (Meeting of the Spirits)
• Helyszín: Szentendrei Képtár
• Kurátor: Muladi Brigitta
• A kiállítás megtekinthető: 2022. 07. 31. – 2022. 09. 18.

Borítókép:
Fridvalszki Márk: Peace and Happiness III, 2022
digitális nyomat, papír,
312 × 454 cm
Idézet: Pharoah Sanders, 1969
(Fotó: Deim Balázs)