Ha ebben a teremben csak néhányan lennénk, mint tegnap ilyenkor, önök is átérezhetnék, hogy ezek között a művek között állni éppen olyan, mint mikor egy film mozgóképe megáll, és mi, a történet főszereplői azt tapasztaljuk, hogy továbbra is léphetünk.
Lehetőségünk a mozgás, és visszaélünk vele: mindenkit közelebbről megnézzünk, hozzáérünk, körbejárjuk, és ők mit sem sejtenek, hogy mi most éppen ezt tesszük. Bizarr érzés. A falra függesztett vagy térbe állított alkotások pontosan azért vannak most idehelyezve, hogy megismerjük, vagy azt is mondhatnám, hogy megtapasztaljuk őket, de megállj-t parancsolnak, mert a művek az elménket kívánják megmozgatni azzal a felkiáltással, hogy ISTEN VELED!
Ebben a helyzetben, itt és most e röpke mondatnak egyből két jelentéstartalmára gondolok: az egyik, amit hagyományosan értünk: Most már utadra engedlek! és egy, amit szó szerint jelent: Lesz, aki utadon Veled marad! Vagy úgy egyébként: Isten mindig Veled van. A kiállító művészek nyilván nem akartak megfelelni ennek a kontextusnak, hiszen az alkotás folyamatának végén fogalmuk sem volt arról, hogy így, együtt kerülnek majd bemutatásra. Épp ez benne a jó. Lehetőséget kapunk arra, hogy az értelmezést próbálgassuk úgy, hogy a vallásos tartalom, vagy az áhítat nem feltétlenül része annak.
Telek Balázs Ikonosztáz installációja erről is szól: magas művészi kvalitással alkotott portrék, családtagjairól. A beállítások Messerschmidt, vagy épp van Eyck portréit, és hogy még messzebb kerüljek az időben, Fra Angelico angyalait juttatja eszünkbe, a fények játéka a barokk művészet átszellemült alakjait idézik. Rabóczky Judit angyala a tér központjába ereszkedik. Felkiáltójelként mutatja a helyet, jelenlétével hangsúlyozza: itt és most vagyunk. Agnes van Uray érzéki, finoman komponált alakjai lírikusak. Az angyali üdvözlet angyala azonban hiába érkezik, nem tudja küldetését beteljesíteni, mert akihez jött, csak saját magára és közönségére kíváncsi.
Ugyanez az elidegenedés járja át a Fényes alak című munkát. Ott kapunk valamit mi is, ahol egyetlen szereplő van a képen. Rizmayer Péter installációja egyértelmű asszociáció Krisztus töviskoronájára, méreténél és anyagánál fogva erősíti fájdalmas érzetünket, a látvány azonban mégis magával ragadó. Hámori Anett képei végtelen Isten hiányukkal törnek tudatunkba, és ezt az érzést a fehér háttér – sokkal inkább közeg, időtlen és végtelen létbe helyezi. Az alakok komponálása tökéletesen megfelel a perspektíva szabályainak, ez erősíti a realitás érzetét.
Duliskovich Bazil képei számomra megtévesztőek. Vallásos képek lennének? Igen, de az ábrázolt cselekvések elbizonytalanítanak, nem tudom, mit csinálnak a szereplők. Miért nem fordul a magában merengő, térdeplő alak a pad felé, ahogy ezt a templomban látom, mit csinálnak azok a férfiak az ágyra borulva? Szürreális ez a bizonytalanság! Gazdik Péter apró, miniatúrákra emlékeztető képeinek egyikén az eredendő bűn egyik fő vádlottját, a kígyót akarja elpusztítani, miközben másutt ősi és modern bálványok közé kényszerít: mosolyra akar fakasztani, vagy épp el akar borzasztani? Molnár Ágnes Éva videóját nézve Bernard Shaw Fekete leányzó keresi az Istent című írásának emléke tör fel bennem. A történet egyszerű, lényege, hogy a főszereplő végül önmagában találja meg az Istent – ahogy ezek a fiatal nők is, igaz kissé brutálisabb helyzetben. De mégis újra végig akarom nézni, mint ahogy gyerekkoromban is sokszor érdekelt a hétfejű sárkány legyőzése.
A kiállítást megnyitom.
