ArtPortal: A Hurrikán Press és a Longtermhandstand közreműködésében nemrégiben elkészült kiadványod kizárólag a rajzaidra fókuszál. Milyen szerepe van a rajzolásnak a művészeti praxisodban, milyen viszonyban állnak a rajzaid az olajfestményeiddel?
Pintér Gábor: Mindig is inkább rajzolós típus voltam. A festést komolyabban csak a Képzőművészeti Egyetemen kezdtem el, ott alakítottam ki egy olyan festői megközelítést vagy technikát, ami rajzosabb, vonalszerű gesztusokból épül fel. Több sketchbookot használok, de nem feltétlenül vázlatolás céljából, persze születnek így néha vázlatok is. Általában ha bármilyen ötletem támad, azt lerajzolom, még akkor is, ha éppen abból a rajzból soha nem lesz festmény. Tehát kicsit naplóként is működnek ezek a rajzfüzetek. Teljesen máshogy állok neki egy rajznak, mint egy festménynek, mert egészen más gondolkodást igényel. Ha egy rajzot próbálok átültetni egy festménybe, akkor számos nehézség szokott felmerülni és nem mindig sikerül. Szóval a rajzaim viszonylag függetlenek a festményeimtől.
AP: Sokszor ütköztetsz ellentétes jellegű dolgokat a kompozícióidban, egyszerre van jelen a komoly és a komolytalan, a magasztos és a banális, a magas- és tömegkultúra. A kiadvány címe is egy hasonló ellentmondást fejez ki: Szenzációs semmi. Honnan jött ez a cím és mit jelent a „szenzációs semmi” a munkáid vonatkozásában?
PG: Ez a sokszínűség vagy ziláltság jellemzi korunkat. Az ellentétek ütköztetése szintén az egyetemen kezdődött, ez először csak kifejezetten formai dolgokban nyilvánult meg. Például: két lapos ecsettel húzott vonal metszéspontjában egy paralelogramma jön létre. Később ösztönösen erre a paralelogramma formára komponáltam meg több festményemet is, ezt az alakzatot fedeztem fel a képeimben a klasszikus háromszögek, aranymetszés vagy négyzetek helyett. Ez elkezdett komolyabban foglalkoztatni, mert úgy éreztem, ebben a metszéspontban kerülhetnek egymás mellé ellentétes koncepciók és jöhetnek létre a legizgalmasabb dolgok. Van egyfajta feszültség a munkáimban. Ott kezd egy kép számomra érdekessé válni, amikor olyan dolgok párosulnak össze, amelyek elsőre nem egyértelműek, egymás hatására átértelmeződnek és váratlanná válnak. A „szenzációs semmi” egy ilyen metszéspontban van, ahol a dolgok összetömörülnek, de az egymással való interakcióikból adódó zaklatottságuk ellenére, a szépségükből adódóan, ez mégis egy nyugodt hely.
AP: A képeidben meghatározó szerepet játszanak a különféle vizuális játékok, gegek. Milyen dolgok és élmények formálták ezt a sajátos humort, ami a munkásságodban megfigyelhető? Ezek közvetlen vagy közvetett módokon jelennek meg a műveidben?
PG: A banális dolgok közvetlenségét elég fontosnak tartom. A festményeimnek ehhez a rétegéhez lehet talán a legkönnyebben kapcsolódni, mivel ezek mindenkinek ismerős tárgyak vagy karakterek. Próbálok nem csupán a kompozíciót illetően, de tartalmi szempontból is belépési pontot kínálni a nézőnek. Ha például valaki a képen vasal, vagy egy konyhai részlet egy egészen más szituációvá alakul át, az bárkiben felidézhet emlékeket és elindíthat asszociációkat. Szeretek ilyen hétköznapi élményekre építeni. Szoktam figyelni a nézők reakcióját és úgy vettem észre, hogy a humor az elsők között jön át az embereknek, a vizualitás mellett ez az a pont, ami a leggyakrabban bevonzza őket a képbe. A képi humor már inkább ilyen belsős, szakmai buli.
A humor kapcsán említeni szoktam a Monty Python Repülő Cirkuszát, ami meghatározó élmény volt számomra, ha ilyesmiről van szó. Érdekel a groteszk fogalma is, például az egyik festményemben szerepel egy tigris, aminek a csíkjaiból a “Werbung” felirat rajzolódik ki és Bohumil Hrabal egyik novellája inspirálta.
AP: Fontos, hogy egy festőnek legyen humorérzéke?
PG: Ez valószínűleg egy alkati dolog, mindenkinél más, de én kifejezetten fontosnak tartom. Ha meg kéne fogalmaznom, hogy mire van feltétlen szüksége egy festőnek, akkor ezek között szerepelne a humor is.
AP: Néhány rajzon feltűnik egy-egy furcsa szókapcsolat vagy mondat, mint például: “everything ends up in rivers” vagy “Stay creamy”. Honnan jönnek ezek? A mondat vagy a sketch van meg előbb?
PG: Ez elég különböző minden esetben. Ha kitalálok valamilyen szöveget vagy mondatot, azt nem vizualizálom rögtön. Ez fordított esetben is igaz, nincs meg minden képnek egyből a címe, a címadással úgy általában rossz a viszonyom. A legtöbb képemnek nincs is címe, vagy csak később lesz, vagy éppen van három is. Sok helyről jönnek ezek a mondatok. Van, hogy rajzolás közben olvasok valamit és ezt felírom. Az “everything ends up in rivers” például egy ilyen eset, mert éppen arról olvastam, hogy környezetvédő aktivisták azt követelték, hogy a Gangeszt ruházzák fel emberi jogokkal és egy ilyen cikkből származik ez a szövegtöredék. A “stay creamy” pedig csak úgy beugrott, miközben rajzoltam ezt az alakot, ami valamilyen kézkrém reklámból született. A reklámok kifejezetten érdekelnek, főleg az egyszerű nyelvezetük és amiatt, hogy könnyedén ki is fordíthatóak. Az egyik rajzomban Arvo Pärt My Heart’s in the Highlands című zeneművéből inspirálódva rajzoltam hegyvidéki tájon lebegő szívet, ezt kombináltam össze egy felső kategóriás, luxus Jeep reklámjával. Ez a kép, úgy gondolom, szépen összegzi a problémáink egy részét.
AP: A rajzfilmszerű lábakkal és karokkal ellátott, megelevenedett ételek és tárgyak szintén visszatérő karakterek a könyvben. Kik ők?
PG: Ők tulajdonképpen mi vagyunk. Az üdítős pohár kifejezetten valaki, mintsem valami, egy olyan karakter, aki élvezi az életét a maga szürrealitásában, mindene megvan, luxus környezetben lakik és Bak Imre festmény lóg a nappalijában. Ezekben a karakterekben nagyon finoman megfogalmazódik egy bizonyos társadalomkritika is, például abban a rajzban, amelyikben a hűtőszekrény és a szemeteszsákok visszasétálnak a plázába. Közvetlenek és könnyen teljesíthetik be a komikus vagy tragikomikus szerepet úgy, hogy közben nem válnak nyomasztóvá.
AP: Vannak olyan művészettörténeti korszakok, amik kiemelten foglalkoztatnak, amikből sokat merítesz mostanában?
PG: Manapság leginkább a barokk vagy a romantika foglalkoztat, szeretem ezeket a sűrű kompozíciókat, de alapjáraton véletlenszerű, hogy mihez nyúlok. Ugyanúgy kezelem a műalkotásokat, mint bármilyen más vizuális élményt, ugyanúgy alapanyagom a művészettörténet, mint a többi kulturális örökségünk.
AP: Van olyan művész, akár kortárs vagy történelmi mester, akinek a rajzait kifejezetten inspirálónak tartod?
PG: Hockney rajzait nagyon szeretem… Mostanában pedig több rajzot és festményt is néztem Francis Picabiától.
AP: Melyik kortárs festővel cserélnél műalkotást a legszívesebben?
PG: Keresztesi Botondtól van egy festményem, tavaly vagy tavalyelőtt cseréltünk képet. Egyébként nem különösebben foglalkoztat, hogy saját gyűjteményem legyen, így is van elég tárgyam. De André Butzer, Rae Klein, Liu Xiaodong vagy Michael Borremans, Salman Toor festményeit szívesen nézegetném gyakrabban élőben is.
Borítókép: Wéber Áron felvétele (A Longtermhandstand Galéria jóvoltából)
