A szentendrei Vajda Lajos Stúdió közege, valamint a Képzőművészeti Egyetem Maurer-osztályának hatásai jelentik Nagy Barbara művészetének gyökereit – melyek azonban inkább kiindulópontot, csapásvonalat jelölnek számára.
A Szentendrei Képtár kiállítása az elmúlt évtized munkáinak összegzéseként egyéni művészet- és természetfelfogást láttat.
A kiállított művek – képek, valamint egy helyspecifikus installáció – különös karakterrel rendelkeznek: befogadásuk során a néző észrevétlenül szereplőjévé válik az alkotói folyamatnak. Noha a művészi oeuvre gondolatmenetének egyik első manifesztációja a Fény-Képek ciklusa, abban mégis jelen van az értelmezés lehetőségeinek legszélesebb spektruma.
A művek egységesen fekete, szabályos négyzet alakú fatáblák, melyek felületét látszólag esetlegesen elrendezett, expresszív, örvénylő vonalritmusok törik meg. A képek tehát tulajdonképpen domborművek, melyeknek alanyi jellegzetességük a rájuk vetülő fény által képzett árnyék jelenléte. A vetett árnyék egy három dimenziós alkotást minden esetben meghatároz, a valóság kontextusába helyezi. A fény-árnyék folyamatosan változó mozgalmassága a művek „muzealizációja” során egyetlen, megváltoztathatatlan, jellemzőnézetre redukálódik a mesterséges megvilágítás következtében, a Fény-Képek mégis éppen a kiállítótér hermetikus közegében képesek aktív szemlélésre hívni nézőjüket.
A művek – köszönhetően a fakéreg kiszámíthatatlan faktúrájához hasonló felületüknek – a befogadó helyváltoztatásával más és más nézetüket, arcukattárják fel. Ezen jellegzetesség az időt is a mű dimenziójává avatja – nem csupán a személés kiterjedéséig, hanem az alkotói folyamat esetében is. A teljes sorozat – mely jelen kiállításon fragmentáltan látható – a fény pillanatképének rögzítésére, valamint folyamatos változásának, ritmikájának dokumentálására tesz kísérletet; a jelenlétkérdéseit vizualizálja.
A kompozíciós szerkesztést figyelmen kívül hagyó, absztrakt kép tere a fekete négyzet. A malevicsi hagyományban egy új művészet – avagy új lét-forma – kezdete, egyúttal a jelenlegi zenitje. Ad Reinhardt Fekete festményein ugyanez az elem válik az abszolút festőiség, az önmagában való műalkotás kifejezőjévé. Ahogyan a hatvanas évek művésze beemelte a figyelem aktusát a befogadás folyamatába, úgy válik részévé a kép folyamatos változásának, körforgásának a néző Nagy Barbara Fény-Képei esetében. A fatábla megszűnik a mű hordozójának lenni, sokkal erőteljesebben kapcsolódik ugyanis a kép természetéhez – azonban az alkotások reliefként sem értelmezhetők. A művé váláskérdését még erőteljesebbé teszi a fameszetek nyomódúcával való közeli rokonság, már csak befestettségük okán is; mintha csak nyomtatásra várnának. A vonalháló a metszés hagyomány szerinti módszerével jön létre, de a végeredmény ellentétes: a fény és az árnyék éppen a dúc szempontjából értékes felületet hagyja figyelmen kívül.
A preparált, formált fa-felületnél sokkal explicitebben reflektál a művész közvetlen természet élményére – avagy a természettel való folyamatos interakciójára – Talált ösvény című munkája. A fény által megmozgatott fekete felületek itt szabálytalanul elrendezett fahasábokon helyezkednek el, így a fényforrással bezárt szögüktől függően variálják színüket. A középkori mozaik jellegzetessége ez: minden egyes darabjára eltérően vetül a beáramló fény, így válik a mű a transzcendens élmény alapkövévé. A fény– a művész definíciója szerinti – metafizikus jelenléte, átjárja a műveket, elkülöníthetetlen részévé válik azok látványának.
A tárlaton külön szekciót kaptak Nagy Barbara grafikái – ezek térbeli kiterjesztéseként értelmezhető Fagy című installációja. Az egész termet betöltő konstrukció a természet és az ember kapcsolatának alapjaira, a létkérdéseire reflektál. A falakat polcrendszer takarja, melyen tüzelőnek felvágott fahasábok sorakoznak; a terem végében azonban egy facsemete vetített képe látható, ami a téli fagy elől gondosan elzárva, becsomagolva jelenik meg. Kölcsönös oltalom ez, melyben az egymásra utaltság mindkét fél részéről elemileg fennáll. A fadarabok tömött sorai közé lépve elkerülhetetlenül a tudás emberi környezete, a könyvtár sejlik fel. Talán a mű két egysége együttesen határozza meg azt a kölcsönhatást, mely során az ember és a természet egymás létét egészítik ki?
Nagy Barbara: Fény-Képek
Szentendrei Képtár, 2012. április 22-ig