Szeptember 5-én a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Képzőművészeti Intézetébe felvett diákok Bullás Józsefet is választhatják mesterüknek. Valkó László nyugdíjba vonulása után Ádám Zoltán, Ernst András, Hegyi Csaba, Losonczy István, Nemes Csaba, Nyilas Márta, Somody Péter mellett Bullás is osztályt indít. Az 1958-as születésű festő a nyolcvanas évek első felében, az Új Szenzibilitás gyűjtőnévvel illetett irányzat – vagy inkább művészi attitűd, művészetfelfogás? – címkéje alatt vált ismertté. A fogalmat Hegyi Lóránd művészettörténész vezette be a köztudatba, tulajdonképpen a nemzetközi szcénában is, és ezzel a gyűjtőcímmel rendezett számos kiállítást 1981 és 87 között, 1983-ban pedig hasonló címmel egy könyvet is megjelentetett. Az irányzat önmagát az évtizedfordulóra kifulladt avantgárddal szemben pozicionálta, az Új Szenzibilitás kiállítások résztvevői egy időben kifejezetten divatba jöttek, hogy aztán ki-ki másfelé vegye útját, köztük a fogalom kitalálója, Hegyi is. (Az irányzat kilencvenes évekbeli értékeléséről lásd Mélyi József előadását.) Bullás Józsefet tanári tervei mellett az Új Szenzibilitásról, az utána következő évtizedekről, a festészet helyzetéről, mesterségről, és nem mellesleg az elszalasztott lehetőségekről kérdeztük.
Bullás József. Fotó: Borsos Miklós
Bullás József: Felmerült már életem során többször a tanítás lehetősége, hívtak korábban a budapesti Képzőművészeti Egyetemre is, de sokáig úgy éreztem, a tanítás nem az én ügyem, festeni szeretnék, kalandozni, világot látni. Meg is tettem, utaztam sokfelé, számos országban kiállítottam, jobban izgatott a szakmai karrierem, főleg amíg még futottak az új szenzibilitás kiállítások és azok utórezgései. Aztán teltek-múltak az évek, a szakma így-úgy sikerült, és egyre gyakrabban eszembe jutott, már érdemes lenne tovább adnom egy új generációnak a bennem felgyűlt tapasztalatokat és tudást. Hiába, az ember elérkezik az összegzések időszakába. Épp mostanában írtam Hegyi Lórándnak egy hosszú levelet, válaszképp az ő érzelmes jelentkezésére, ennek kapcsán is elgondolkoztam azon, mi is történt az indulásnál, és persze a tanítás lehetősége is ráerősített erre. Fura visszanézni az embernek a korábbi önmagára, azt hiszem túl pozítivan mértük fel az akkori lehetőségeinket, mikor azt gondoltuk, hogy egyszerűen belekapcsolódunk a világ vérkeringésébe, mert ez sajnos nem így történt. Ennek több oka van persze, és talán nem is tudtuk akkoriban, hogy ez mekkora lehetőség.
aP: A tanításról ültünk le beszélgetni, de hamar visszakanyarodtunk az Új Szenzibilitáshoz, pedig azzal az elhatározással érkeztem a műtermedbe, hogy nem a múlttal kezdem, hanem a tervekről kérdezlek.
B.J.: Hegyit nem lehet megkerülni, és nemcsak az én sorsomat tekintve, hiszen ő egyszerűen felrobbantotta az akkori szcénát. A nyolcvanas évek legelején elkezdett egy kiállítássorozatot, többféle elnevezéssel, de az Új Szenzibilitás a legelterjedtebb. Három generációból választott művészeket, első körben a legfrissebb, új generáció tagjaként csatlakozhattam a csapathoz, később persze tovább gyarapodtunk. Első kiállításunk a Fészekben volt, aztán Grazban, a Műcsarnokban és a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatkoztunk, mentünk sorban Európa fontos kiállítóhelyeire. Az irányzat vezető művészei, Bak Imre, Birkás Ákos, Nádler István, Kelemen Károly kijutottak az 1986-os Velencei Biennáléra, az én anyagom is kikerült az 1985-ös Sao Paolo-i Biennáléra. A jól kommunikáló Hegyi nemzetközi figurává vált, ügyesen felkavarta a langyos állóvizet, ami később aztán Bécsig repítette, a Modern Művészetek Múzeuma igazgatói székébe. Az Új Szenzibilitás rezignált, introvertált, érzékiségre törekvő műveket létrehozó irányzat volt, válasz a hetvenes évek konceptes, installációs, happeninges korszakának kihűlésére. De még mielőtt Hegyi rámtalált, végigutaztam Nyugat-Európát, tartottam is róla egy vetítéssel egybekötött beszámolót 1982-ben a Képzőn. Inspiráló dolgokat láttam, nagyon hatott rám egy cseh művész, Jiri Dokupil, aki ma már újra Prágában él, és tanít az ottani akadémián, valamint Jörg Immendorff, akinek pár éve volt most ismét egy kiállítása a Szépművészetiben.
Bullás József: 160804, 70x80cm, silkscreen, acrylic, canvas, 2016
aP: Amikor Hegyi hívására csatlakoztál az Új Szenzibiltáshoz hol tartottál, mi foglalkoztatott? Mennyire esett egybe azzal, amire ő hívott?
B.J.: Az anvantgárdot én is untam már. Sokáig izgalmas volt, ott voltam minden akciónál, de engem igazán a festészet izgatott, ezért sem fogadtam el például a Fiatal Művészek Klubjának felkérését, hogy fotósként a happeningek és események dokumentálását végezzem, a műteremben akartam maradni, festeni. Erős szakmai tudást kaptunk a főiskolán, használni akartam. Az említett nyugat-európai útról szóló előadásom után elindult egy másfajta gondolkozás néhányunknál, személyre szabottan. Ebben az állapotban talált ránk Hegyi, de nem adott konkrét iránymutatásokat, az inkább Lakner Lászlótól érkezett. Emlékszem, 1984-ben a Tihanyi Művésztelepen hatalmas vásznakat festettem, kis, vékony ecsettel, ő nyomott a kezembe, széles ecseteket, sokáig kint is tartottam a műtermem falán a Laknertől kapott első vastag ecsetet. Lakner terelt festészettechnikailag és szemléletben is, amit részben elfogadtam, részben átalakítottam, Hegyinek egyszerűen jó szeme volt a képekhez, konkrét tanácsokat senkinek sem adott.
aP: Mi izgatott a festészetben?
B.J.: Olyan mint a komolyzene, lehet, hogy szűkül a társadalmi hatása, de akik foglalkoznak vele, tudják, mennyi minden múlik nüanszokon, kreatív részleteken. Magyarországon a művészetörténeti oktatás erősen társadalomkritikus, szerintem azonban a festészet elsősorban vizuális műfaj, a szemeden keresztül érkezik az információ, és találkozik ott valamivel, ami gondolatokat, érzelmeket generál. Ilyen műfajt választottam, színtiszta festészetet művelek, nem is szeretem ha beleokoskodnak. Hogy „mire gondolt a festő”, az legyen a magánügye. Nem adok címeket se, ne befolyásoljak senkit. A festészet nem irodalom, politika vagy filozófia, saját, önálló műfaj.
Bullás József: 160808, 70x80cm, silkscreen, acrylic, canvas, 2016
aP: Hová helyezed majd a hangsúlyokat a tanítás során?
B.J.: Erősen vizuális gondolkodásra épített festészeti programot tervezek, 4-5, maximum 6 év alatt szeretném végigvinni, nem is igen szándékozom tovább maradni, és a tanítási folyamat alapeleme lesz a személyiségépítés is. Művészként még inkább tudnod kell ki vagy, mert abból, és csak abból lehet kiindulni. A saját személyiséged minden bugyra mellett idetartozik az identitásod, a közeged is. Igyekezni fogok, hogy a tanítványaim reális önképet alakítsanak ki, se kisebbségi érzésektől ne szenvedjenek, de túlzásoktól, habosításoktól, nagyotmondásoktól is mentesek legyenek, az alá- és fölémenéseket egyaránt kártékonynak vélem. Szeretném, hogy tanítványaim merjék vállalni önmagukat. És a legfontosabb, – talán ezzel kellett volna kezdenem – a technikai tudás. Ha nincs jól felfeszítve a vászon, az olyan mintha rosszul öltöztél volna föl. A technikai hiány nem lehet gátja a művészi önkifejezésnek, olyan tudástárral kell rendelkezni, hogy ha valaki programot akar váltani, képes legyen magából magabiztosan előhívni az ahhoz szükséges technikát. Valószínűleg itt találkozott leginkább az elképzelésem a pécsi intézetével. Előzetesen felmérték a hallgatói igényeket, és kifejezetten festő tanárt kerestek, mert a hallgatók, a visszajelzések szerint, szakmai tudásra vágynak. Figurális festészeti tapasztalataim is vannak, de talán a kísérletezős hajlamomnak veszem majd a legnagyobb hasznát. Hosszú évek során tudatosan kidolgozott fetészettechnikával dolgozom, de most például sok réteget rakok fel egy képre, dolgozom az ecseten kívül hengerrel, spray-vel, spaknival, rengeteket tudok mára a tónusokról, szín és fényhatásokról, árnyékokról, optikai trükkökről, festészetileg sokat tudok mutatni fiataloknak.
Bullás József: 160805, 70x80cmx2, silkscreen, acrylic, canvas, 2016
aP: Milyen kapcsolatod volt korábban a pécsi művészeti karral?
B.J.: A múlt ősszel tartottam ott egy festészeti kurzust, kerek, barátságos légkörben. Nem a szokásos szcenárió zajlott, miszerint az elején nagy a lelkesedés, aztán lemorzsolódnak, hanem végig kitartottak, és én is jól éreztem magam, valójában a jelentkezéshez is ez adta a lendületet.
aP: Többször álltál a nemzetközi karrier kapujában. Mikor tűnt a legelérhetőbbnek a lehetőség, és mit gondolsz, a szerencse hiányzott az áttöréshez, elszalasztottál valamit? Rendben van, ami történt? Kifejezetten a tanítás szemszögéből kérdezem, hiszen a mester-tanítvány viszonyba bőven beletartozhat ilyen jellegű tanács, problémafelvetés is.
B.J.: Folyamatosan felmerül az emberben, hogy mit, miért tett, és mit kellett volna másképp. 1985-86-ban körvonalazódott egy lehetőség, Kanadában magánakadémián taníthattam volna, de azt gondoltam, hülye leszek elmenni, amikor a fontos emberek mind idejönnek házhoz. 1985-ben a Képzőművészeti Főiskolán négyen, barátok dolgoztunk egy műteremben, és miközben festettem, mögöttem fecserészett a bécsi Modern Múzeum akkori igazgatója, Dieter Ronte, a Világbank akkori elnökének a feleségével Meda Mládkovával, és egy sor hozzájuk hasonló ember járt fel s alá Budapesten. Azt gondoltam, ez az ország, a művészeivel együtt be fog kerülni a nemzetközi vérkeringésbe. A nyolcvanas évek végén volt néhány hely a városban – a Fiatal Művészek Klubja, a Fészek Klub aranykupolaterme, a Városkapu a Kálvin téren és néhány alternatív hely -, ahol azt érezhetted, Budapesten pezseg az élet és úgy lett világváros hogy idejött a világ. Joseph Beuys egyik mentorával beszélgettem, a Városkapuban egy dán filmrendezővel tangóztam, olaszok gitárjátékára amerikai írónő táncolt. Aztán a kilencvenes években mintha mérget szórtak volna szét, mindenki eltűnt, 1998 tájékán már tudtam, képzőművészetben nem vagyunk a palettán, leírtak minket, a becsatlakozás a világ jelentős áramlataiba nem történik meg soha.
Bullás József: 160701, 200x220cm, acrylic, canvas 2016
aP: Nézeted szerint mi lehet ennek az oka?
B.J.: Többszálú magyarázata van, és nem szeretnék a megmondóember szerepében tetszelegni, ezért inkább arra térnék ki, hogy mennyire nem építünk semmiféle hagyományra, s ez mekkora pazarlás. Ha a világon bárhol kiejted Vasarely nevét, nemcsak tudják kiről van szó, hanem úgy gondolnak rá, mint a világ számos múzeumában jelen lévő fontos művészre. Magyarországon kínos emlegetni, művészkörökben, giccsfestőnek tartják és elkönyvelték, hogy lepaktált Aczél Györggyel, mert 1972-ben elvállalt egy kiállítást. Idén van a születésének 110. évfordulója, és bár a brandje talán kicsit poros, de készen van, használható, mi mégsem kezdünk vele semmit. A budapesti Vasarley Múzeumot beválasztották a világ legjobb tíz ismeretlen múzeuma közé, és üresen kong. A figurális magyar festészet ismeretlen a világban, aki kicsit is híres lett az absztrakt, geometrikus, konstruktív. Vállalni kellene a karakterünket, folytassuk azt, amiben egyszer jók voltunk. Vasarelyt azért is emlegetem, mert én többször összeakadtam vele, négy évvel ezelőtt Vasarely-ösztöndíjat kaptam Párizsban, az unokája meghívott Aix-en Provence-i múzeumba dolgozni, sőt, annak a francia befektetői csoportnak a tagjai, akik a nyolcvanas évek végén rámtaláltak, még Vasarely ötvenes évekbeli indulásánál finanszírozták is őt egy darabig. Ez az előző kérdésre a válasz: jó döntések és szerencse is szükséges a karrierhez. Én nem mentem ki külföldre és meghaltak, akik fantáziát láttak bennem. De most sokfelől hallom, hogy a következő trend szerint Kelet-Európa felértékelődik, és érezhető is némi mozgás, Maurer Dóra sikere például. Nem kell mindenkinek egyformának lenni, amikor a Hegyi-féle csapat stílusa kizárólagossá vált, én elindultam kifelé, az absztrakt irányába, nem bírom ha klikkekben kell létezni, ha csak egy igaz út van.
aP: A függetlenség nem utópia?
B.J.: Én, úgy érzem, független vagyok, nem is szeret senki. A viccet félre téve: művészek számára munkaköri alapvetés szabadszelleműnek, nyitottnak, liberálisnak lenni. De én semmilyen csoporthoz nem akarok tartozni.
A cikk lejjebb folytatódik.