Ha az ember a Szigeten képzőművészetet keres, zömmel megbízhatóan visszatérő motívumokkal találkozhat – ilyenek pl. az ArtZone vagy a Múzeumi Negyed. Utóbbit azonban idén már nem, vagy legalábbis igen fragmentált formában lehetett megtalálni.
Az Iparművészeti Múzeum a Magic Mirror mellé szorult, amit egyébként nagyon kreatívan (t)oldottak meg egy Art Nouveau detox sarokkal, de pl. a MuseumShop (ami ez esetben a Szépművészeti Múzeum fedőneve) az ArtZone-ban kapott helyet. Itt egyébként – mint minden évben – idén is akadnak meglepetések, búvópatakként működő kulturális színterek vagy kezdeményezések, de olyanok is, mint az újbudai Adaptér, mely a helyszíntől szokatlanul steril konténerekben várta az szitizeneket. Itt különböző digitális vagy analóg, interaktív játékokat, kísérleteket lehetett kipróbálni, fizikai mivoltából fakadóan pedig viszonylag csend és nyugi is volt odabent. Szintén üdítő színfolt és újdonság volt a Café Analóg részvétele. Az archaikus fotográfiai eljárások mondhatni reneszánszukat élik, úgyhogy itt már délután ki is kellett írni, hogy nem tudnak aznap több felvételt készíteni, akkora várólistájuk volt. Ezen kívül általában a megszokott, kézzel machinálós vagdosós, ragasztgatós, nyomdázós helyszínek kínáltak meditatív rehabilitációs lehetőséget a betévedőknek.
Személyes kedvencem mindig a praktikum: a NEOLUX lámpáskészítő standja, ami a sátorozóknak éjszaka igen nagy segítség lehetett. Kifejezetten menő bevállalás volt a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény részvétele, bár a hangszerkészítésnek a szomszédos zenei helyszín árnyékában valószínűleg több értelme van, mint a hangszerek megszólaltatásának (tekintvén, hogy a techno Colosseum déltől csapatta az ütemeket).
A kerítést körben idén is kihasználták, itt a Tolerance Project plakátjai voltak láthatóak, mely a különbözőségek elfogadására hívta fel a figyelmet. Emberi sorsokban elmélyedni azonban ugyanúgy nem volt túl könnyű egy ilyen audiovizuális környezetben, mint az akusztikus hangszerek megszólaltatásában.
Az ArtZone-ba szorult idén a Musix Box kis színpada is, ami nagyon jót tett neki, mert eddig csak az út mentén, random, kis ülőalkalmatosságokon lehetett élvezni, de így az ArtZone kis udvarában le lehetett nyugodtan ülni a fűbe; itt nem kellett attól tartani, hogy a hollandok a franciákon átbukdácsolva a lángosért rohanva megzavarnak.
A két koncentráltabb területen kívül a fényinstallációk voltak igazán izgalmasak és üdítő élmény volt elveszni bennük egy-egy késő esti vagy inkább éjszakai koncert között. Idén Gévai Bálint fényinstallációja és Telmo Ribeiro is hozott egy-egy ilyen varázslatot.
A legszórakoztatóbbak a sétáló attrakciók voltak, főleg, mert random tűnnek fel, mindig a meglepetés erejével és mindig megadva azt az érzést, hogy „te most elkaptál valamit”.
A Civil Sziget minden évben fontos érzékenyítő tevékenységeknek ad teret. Az idei évből kiemelném a férfierőszak ellen küzdő NANE civil szervezetet, mely idén is installációval hívta fel a figyelmet a rendszerszintű bántalmazásra. A megkínzott és meggyilkolt nőket reprezentáló vörös emberi sziluettek erdeje művészileg kissé szájbarágós, amivel nincs baj – vállaltan inkább társadalmi célú hirdetés ez, mint kortárs gesztus, ráadásul így is rendkívül hatásos.
Erről egy perc alatt megbizonyosodtunk, amikor ott jártunk: egy feltűnően magabiztos fiú gondolkodás nélkül terítette le pörgőrúgással az egyik nőalakot, majd magával akarta vinni – fiatal volt még az éjszaka –, végül barátai jobb belátásra térítették, így a NANE aktivistáinak nem kellett közbeavatkozniuk. Ha már ott volt, el is olvasta az áldozat mellkasára nyomtatott történetét: először nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik, majd közölte, hogy “gyerekek, ettől most full berosszultam”. Ha ez nem igazolja, hogy egy ötlet működik, akkor semmi.
Borítókép: Fotó: Neményi Márton
