Nemrég nyílt meg Dobó Bianka grafikusművész kiállítása a D2 Galériában a Ferencvárosban.
A viszonylag ismeretlen hely kiesik ugyan a Tűzoltó utca frekventált részéről, de a SOTE új elméleti tömbjétől nem messze mégis kellemes, jól látogatható környezetben található. A helyszínválasztásban a legjobb, hogy közel a metró. Ezért amikor a kiállításról hazafelé tart az ember, mintha folytatódna a tárlat. Az utcán, az aluljárókban…
Amikor megyünk a városban, utazunk, zenével a fülünkben, gondolatokkal a fejünkben, vagy telefonálva, nem figyelünk a többi hozzánk hasonló emberre. Több ezer út, történet, egyéni sors fut össze, és észre se vesszük egymást. Kedvesen elnézést kérünk a másiktól, és megyünk úgy, hogy a másik csak egy folt, egy árnyék számunkra. Az aszfalt, a szürke falak, a beton összeolvad egy egységes háttéré, amiben mintegy egységes felületen mozognak az árnyak, amik közül mi csak azért vagyunk mások, mert mi, mi vagyunk. Maguk a szemlélők. Engem (aki néz) csak az különböztet meg a Szürke Masszában vonuló Fekete Árnyaktól, hogy én, én vagyok.
Dobó Bianka képeket készít a tömegről. Árnyak vonulnak a szürkeségben, szinte geometrikus kompozíciókká összeállva. Mozgásuk irányai vektor jelekké lesznek, maguk meg olyan kikeményített foltokká, mint a street art tag-ek. Érdekes, hogy szinte alig kommunikálnak egymással. Ritkán keresztezik egymás útját, nem beszélnek egymással, elmennek egymás mellett, vagy szótlanul állnak, s olvadnak bele a háttérbe, melyből textúrájuk sűrűsége emeli ki őket. A zaj, ami utazásainkat kíséri, alapvetően csak számunkra zaj, másnak a tevékenységéhez társuló alaphang. Egy kiszűrődő rádió, vagy kihallatszódó zizegés másnak épp munkájához, útjához szükséges zene, kikapcsolódás. Ő ezzel nyomja el a másik zaját. Ami nekem zaj, másnak hang. Aki nekem fekete folt a szürkeségben, annak én vagyok folt, ami az ő hangja, nekem zaj, s ez fordítva is igaz.
A kiállításra azonban mind szépen kiöltözünk, kilépünk a szürkeségből, nézők leszünk, s végre nem minket néznek, hanem mi nézhetjük a képekké, festményekké lett foltokat, amik lehet korábban a művész fantáziájának részei, vagy nagy csomópontokon készített képek alapján készültek. (Fel is lehet ismerni a helyeket: a Rákóczi út, a Moszkva tér mind azonosítható, bár csak szürke-fekete foltokként jelennek meg Dobó Bianka képein. Elvégre nekünk sem jelentenek ezek a minden nap látott sziluettek többet szürke-fekete foltoknál.
Kérdés ezek után, hogy vajon miért is menjünk el messzire, a Tűzoltó utcába szürke-fekete-fehér foltokat nézni. A válasz pedig egyszerű: mert a dolog működik, a képek pedig szépek. Felületük izgalmas, s pont ahogy az ember néha csak mereng a semmibe, fülében egy számot hallgatva a metrón vagy az aluljáróban, s voltaképp nem néz semmit, nem keres motívumot, csak mereng az elég táruló látványra, úgy lehet Dobó Bianka kavalkádjain is hosszan elidőzni, és elképzelni kik lehetnek ők, hova mehetnek és honnan jönnek?
D2 Galéria
2011. 5. 26. – 2011. 6. 23.