Az idei Design Hét félhivatalos nyitóeseménye a régóta hányatott sorsú Design Terminál új kiállításának megnyitója volt október elsején.
Hétköznapi luxus
Már tavaly is olyan tárgyakat láthattunk a Terminálhoz vezető sétányon, ahol a sivatagi vizet tisztító, napenergiát gyűjtő szerkezetek festették fel egy szebb jövő képét. Az idei tárlat egészében e köré a gondolat: az élhető jövő köré szerveződött.
A design műfajából adódik, hogy a „használat során nyeri el igazi értékét.” Mi történik azonban akkor, ha a „használat” nem más, mint egy kiállítás, és a tárgynak nem az a célja, hogy a kezünkben működjön, hanem mint „műtárgy” nyerjen értelmet? A funkció ilyenfajta lecserélése eleve visszásságokat szül, hisz egy kutyagumi-tároló zacskó kétségtelenül hasznos tárgy, de mégis eléggé nehéz műtárgyként értelmezni. Ezért szükséges az egyéb képzőművészeti kiállításoknál is erősebb szövegkörnyezet megalkotása, hisz egységes és koherens ideológia nélkül a tárgyak nem nyerik el új értelmüket, s megmaradnak az egyszerű használati tömegcikk szintjén. A kiállítás innentől nem lesz más, mint luxus termékbemutató. Ebbe a hibába esett idén az Iparművészeti Múzeum Mercedes Benz Design kiállításával.
A Design Terminál biztosra ment: a manapság oly divatos öko-bio és fenntarthatósági gondolat köré fűzte a kiállítás szövetét és szövegét, és jó érzékkel vezeti át a hétköznapi tárgyakból a legdurvább cyberpunk látomásokig a koncepciót. A kiállítás elején teljesen hétköznapi, mondhatni közönséges tárgyakat látunk. A kísérőszövegből megtudhatjuk, hogy a tárgyak különlegességét anyaguk és előállításuk módja adja. A termékek környezetszennyező technológiák helyett környezetkímélő, energiatakarékos eljárásokkal, természetes anyagokból, vagy újrahasznosítással, esetleg ezek ötvözetével készülnek. Semmiben sem különbözik, vagy csak nagyon kevés részletében a megszokott Lego-kockától, zacskótól, vagy műanyagszéktől, mégis az előállítás mikéntje új minőséget ad a tárgynak. Ez az észrevehetetlenség a lényege: úgy simulni a termék kultúrába, hogy észrevétlenül cserélhessék le velük a megszokott tárgyi környezetet.
Fenntartani 1 literrel
A kiállítás további részében a fenntarthatósági gondolat egyre inkább bonyolódik, és olyan új fejlesztések és találmányok kerülnek sorra, melyek még nem elterjedtek, de meg van az esélyük arra, hogy a sorozatgyártásba kerülve hasonlóan megszokott részeivé váljanak környezetünknek. A Solar LED technológia jelenleg csak kisebb tárgyak és apró fényforrások működtetésére használatos, ám a kiállított példák szerint egész épületek, utcák, hidak világítása is megoldható vele.
A napközben energiát gyűjtő, azt éjszaka kibocsátó közvilágítások prototípusai már állnak, jelenleg azonban a technológia újdonság mivolta rendkívül költségessé teszi felszerelésüket. A tömeggyártás révén azonban ezek a költségek előreláthatóan csökkenni fognak, és a rendkívül drága közvilágítás egésze pár éven belül napkollektoros-LED technológiás utcai villanypóznák révén lesz megoldható, mellyel a közületi energiafelhasználás tetemes része megspórolhatóvá válik.
Az energiaéhség korában energia mindenből nyerhető: mozgásból, szélből, izzadtságból. Kifejezetten elmés találmány a kocogók számára kifejlesztett walkman, ami a test futás során keletkező energiából fedezi a kis lejátszónak szükséges áramot. Magyar szabadalom az 1 liter benzin felhasználásával, több mint 1000 kilométert teljesítő jármű is, ami a maga termelte mozgási energiát is használja. Ezek a ma még kísérleti technológiák jó eséllyel fogják megtalálni útjukat az ipari termelés szélesebb területeire.
Sci-fi forgatókönyvek
Ahogy haladunk előre, fokozatosan távolodunk a valóságtól, s körvonalazódni kezd az épp aktuális utópia, mely egy túlnépesedett, ám a technológia és design révén mégis fejlett színvonalon élő jövő képét mutatja. Hasonlót már számtalant láthattunk. 2040 a sci-fi irodalom mágikus dátuma, hisz a legtöbb tudományos előrejelzés erről a korról ír le „hihető fikciókat”. Nagyjából ismerjük a népességi adatokat, bizonyos társadalmi és klimatikus folyamatok is megjósolhatóak. Ahogy az elmúlt éveket nézzük, 2040-ben a robotok világától, az összeomlott Mad Max-társadalmon keresztül a tökéletesen technicizált és mediatizált koron át a klónok világáig minden szerepelt. Ezek az utópiák rendkívül népszerűek és minden divatirányzatnak megvan a maga „2040”-e, „amikor majd az emberek így és így, itt és ott fognak élni”.
A nyolcvanas években az Emberiség megmentőjeként az olcsó és tömeges műanyag és a robotok mutatkoztak. A kilencvenes években a mindent behálózó számítógép-vezérlés és a biotechnológia jelentette a trendi gondolatot – és ennek megfelelő koncepciók tömegeit láthattuk. A fenntarthatósági utópia 2040-ének metropoliszában hatalmas „vertikális farmok” szövete rajzolódik ki, gigantikus „levegőtisztító” toronyházakkal, szélenergia-gyűjtő felhőkarcolókkal, energiatermelő hidakkal. A felhőkarcoló blokkházakban lakók az emeletek közé illesztetett kertekben, üvegházakban termelik a maguk élelmiszerét, míg a tetőn lévő napelemekkel fűtenek, és a ház felületét érő széllel termelnek áramot.
Látható, hogy ezek a koncepciók ugyanolyan futurista látomások, mint Philipp K. Dick könyvei, viszont a szöveg során ezt a váltást nem érzékeljük. Mintha a szervezők tudatosan kerülték volna azt, hogy a valóság és a fikció egyértelműen elkülönüljön. A gondolat egységét őrizve lassan, s szinte észrevétlenül csúszunk át a tények és az irodalom határán, s az egész kiállítás egy dokumentum eszközökkel operáló sci-fi koncepcióvá értelmeződik át. A néző számára nyitott a kérdés: bizakodva elhisszük ezt a vágyálmot, vagy betesszük a többi hasonló futurista divat-elképzelés közé. Addig is örüljünk a meglévő eredményeknek, s reménykedjünk abban, hogy ezek közül a technológiák közül minél több válik észrevétlenül is életünk részévé. Lehetőleg még 2040 előtt.
Design Terminál
2010. október 1. – október 31.