Konok következetesség és néma futballkapuk. Ismétlés a tudás anyja.
Szalontai Ábel fotográfus DLA kutatásának eredményeit tárta a közönség elé szerdán este a Ponton Galériában, sajnos a kiállítás kicsi, és eléggé rövid ideig, három napig tart nyitva, tehát érdemes még a héten ellátogatni a Várfok utcába. A beszámoló kiállítás kapcsán látható művek némelyikét persze a művész munkáit ismerők láthatták már, hisz a futball kapukról készülő sorozat első darabjai bő egy évtizeddel ezelőtt készültek, s portréi is ismerősek lehetnek, főleg azok modelljei. A DLA kutatáshoz kapcsolódó Tónus-sorozat képei hasonlóan átgondolt koncepció eredményei.
Szalontai Ábel képei „csendes fotók”. A futballkapuk sorozat darabjainál még akkor is némaságot érez az ember, ha épp zsúfolt tömeg szerepel rajtuk. Valljuk be, ez ritkán fordul elő, a kapuk legtöbbször némán állnak egy-egy réten, téren, és nyílnak a mögöttük lévő, legtöbbször üres táj felé. A futballkapu egyszerre célpontja a játéknak és a fotográfus lencséjének, a játékosok szeme focizás közben csakúgy rá élesít, mint Szalontai Ábel kamerája a játék szünetében, amikor csak a kapu áll üresen, többnyire hálójától is megfosztva, csupasz belső keretként vágva ki egy kisebb részletet.
A csupasz focikapu a konceptuális fotográfiának majd olyan alázatos és hálás modellje, mint az elhagyott víztornyok voltak Bernd és Hilla Becher számára. Szalontai Ábel sem kevésbé kitartó: míg a német házaspár, akik több évtizeden át fotózták a víztornyokat. Szalontai is már lassan 10 éve fényképezi a focikapukat. A Kapuk-sorozat azonban mégis több „sokatmondó minimalizmusnál”. A Tónus-sorozat képeivel kiegészülve látszik, hogy valójában nem kiagyalt eszmefuttatás, szépen megcsinált, egyszerű képekbe való utólagos, szándékos belemagyarázás, hanem egy személyes művészi attitűd természetes eredménye.
Egy csendes ember áll kamerájával, egy introvertált, filozofikus és kontemplatív művész, ezért képei sem fecsegnek feleslegesen, hanem megkapó őszinteséggel mondják ki azt a pár szót, amit fontosnak éreznek. Néha nem is szólnak semmit, mert csöndjük, egyformaságuk többet hordoz minden szónál. „Az ismétlődést tudatosan központban tartó tanulmányaim – mondja a fotós – a geometriától a természettudományokon át, a filozófián a zeneelmélet alapvető kérdésein keresztül a vallásig, mindig az ember személyes kozmikus jelenlétét vizsgálják. Az ismétlődés számomra a megértés és befogadás ritmusát igyekszik követni, gyakorlatban és elméletben egyaránt. Az időhasználattal fenntartott kapcsolatom a tanulmányok egyik legfontosabb mértékadója.”
Repetitio est mater studiorum. A „repetíció becsülete” is mintha megkopott volna, lévén a közfelfogás szerint unalmas, inkább az új, a friss, a „más” az izgalmas. Nem kell a memoriter, nem kell a magolás, az állandó unalmas ismétlés, hisz mennyivel izgalmasabb bármi más: a színek, az őrjöngés, az újdonságok. Pedig a művészet és kultúra legtöbb jelensége, így a hagyományok is ismétlésen, az újra megjelenítésen alapszanak. A rózsafüzértől a mandalákon át az imamalmokig a vallási révület számára csakúgy az ismétlés jelenti az utat, mint ahogy a gyermek is úgy tanul, hogy százszor is megismétel egy-egy új szót.
Az izguló diák a vizsgán magában mormogja a betanult szöveget, s idővel szokásaink ereje is olyannyira növekszik, hogy életünk nagy része maga is repetitív cselekedetek szövedékévé áll össze. Eközben a Világot megfigyelvén tudásunk is abba az irányba tart, hogy a Kozmoszt ismétlődő, egymást fedő folyamatok, rendszerben működő körforgásaként érzékeljük. Ez a személyes, kozmikus, társadalmi gondolat természetesen olyan, mint az üres, háló nélküli kapuba rúgott labda… Betalál, majd repül a messzeségbe.
Platán Galéria
2011. május 4–7.
