Bacchanália és techno. Szilágyi Lenke a legendás Cinetrip-fürdőpartikon készített felvételeit állítja ki a Marczibányi téri Művelődési központban.
Paksi Endre Lehel művészettörténész azt írja Szilágyi Lenke kiállításának fülszövegében „A Cinetrip képek alámossák bennünk azt a tévhitet (…), hogy a fotográfiának köze lenne a realizmushoz.” Hát ha a realizmushoz nincs is köze, néha mégis olyan érzése támad az embernek a képeket nézve: minél inkább újat akar valaki, annál régebbre fog jutni. Mintha visszaértünk volna egy kör legelejére, vagy legalábbis egy olyan útra, ahol már jártunk egykor. Csak elfelejtettük.
A realizmus valóban ezek közé tartozhatna. A szikár, fekete-fehér fotográfiákon sorakozó elesettek eléggé „harmincas évek” ahhoz, hogy úgy érezzük, ez már lejárt lemez. Hasonlóan unalmasak már néha a szinte monokróm szürkeségben sorjázó magányos „konceptuális” fák, meg apró házikók, gyárak, beton és társaik. Ott meg a hetvenes-nyolcvanas évek ízét érezzük a szánkban, meg mintha egy Joy Division zene alá menne a diaporáma. A csiricsáré agyonfotosoppolt dolgok is voltak vagy olyan 10 éve. Ott van tehát a Szilágyi Lenkének a nagy feladat, hogy valami mást, eredetit alkosson, s elindul egy úton, ahol épp száznegyven-valahány éve járt utoljára a realizmussal szakító Jean-Auguste Dominique Ingres. Aki állítólag nem is használt élő modelleket amikor háremjelenetét, a Törökfürdőt megfestette.
Valahol Budapesten vagyunk, de bárhol lehetnénk. Egy eklektikus architektúra sejlik ki a ködből, füstből, párából, amiben fények cikáznak, és ahol egy hatalmas tömeg bulizik. Nem diszkrét lantozás folyik, mint Ingres képén, hanem dübörög az elektro. Megy a buli. A modellek lényegtelenek, csak formák, néhol el is mosódnak, vonásaikat alig látni. Ahogy Ingres-nél lényegtelen a valóság ilyenfajta ábrázolása, úgy Szilágyi Lenke sem „ábrázol”. Viszont ahogy Ingres is visszanyúlt egy rokokó zsánerhez, úgy nem tudni: Szilágyi Lenke mennyiben nyúlt vissza, s mennyiben nézett előre?
Az elektromos zene ugyanis „előttünk van”, erős szubkultúraként. A fürdőpartik a történelem során – rendre orgiába fordulva – nemegyszer rosszhírűekké váltak. Ahogy Dionüszosz ünnepei, amiket a rómaiak fürdőkben tartottak. Előttünk egy parti, és amikor a testek foltokká válnak a gőzben, mezítelenül tömeget alkotnak egy sejtelmes klasszicizáló architektúrában, szürreális fények között, mintha egy ősi, késő-antik kép kerülne új megvilágításba. Bacchus Reloaded.
Szilágyi Lenke képei révén a buliból – ahol a lézerek közt, gőz és félhomály mellett megy a zene – egy sokfelé mutató, sok gondolatot ébresztő jelenet lesz. A fotó képpé válik, s a kép önálló életre kel. Kérdés, hogy mennyire „engedi el” Szilágyi Lenke a műveit, mennyire hagyja, hogy rátaláljanak múltbéli barátaikra.
Végigmatekozhatja az ember, hogy mit csinálhat 2011-ben egy fotográfus, a Tömeg egy kidolgozatlan téma, vagy legalábbis rég nem volt terítéken. Ha viszont arra gondol a fotós, hogy hol élünk, miben élünk, milyen a korunk, mi jellemez minket, hol találjuk meg magunkat, máris árnyaltabb a kép. Vajon mi is elmosódott alakokként olvadunk homályba, gőzbe, zajba, cikázó villanások közé valami régmúlt, eltűnt kor, idő, tér kulisszái között? Vagy ne menjek ennyire messzire, csak örüljek, hogy buli van? Ha vége a partinak, talán erre is választ kapunk.
M Galéria
2011. május 12. – június 9.