Vanitatum vanitas és a konceptuális művészet trónfosztása. Benczúr Emese a Platán Galériában.
Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor egyszer láttam egy dokumentumfilmet buddhista szerzetesekről, akik apró homokszemekből készítenek csodálatos mandalákat, majd amikor kész, elsöprik egy mozdulattal, kifejezvén az élet és törekvések hiábavalóságát. Gyerekként nem tudtam megérteni: minek az egész, mi az értelme ennek?
Azóta persze kifejezetten divatos a Kelet is, én is megnőttem, és már máshogy látom. Kifejezetten „menő” a hiábavalóság, egy olyan gondolat ez, amivel a művészet széles körei foglalkoznak izgalmasan. Talán ennyi maradt több évezred metafizikájából. A hiábavalóság a posztmodern számára is az a fogódzó marad, amivel a „vanitatum vanitas” esztétikájának évszázados hagyományát folytatja, miközben épp egészében tagadja meg ezt a hagyományt.
Benczúr Emese útja a kilencvenes évek óta a konceptualista képzőművészé. Installációi, általában vezérmondatokra épülnek, illetve egyes szavak többrétegű jelentés-szöveteibe ágyazódnak. Munkái számtalan magyarázatra adnak így lehetőséget: „helyben levés”, a „dolgok mélye” és megannyi fogalom, téma, aminek a puszta említése is elég volt Heideggernek, hogy írjon spontán egy 500 oldalas könyvet róluk.
Felmerül tehát a kérdés: ha a szó, a cím önmagában, a művek ismerete és megléte nélkül is megnyitja az asszociációk, az értelmezési tartományok tárházát, akkor mi szükség a műre egyáltalán? Nem pusztán apropó, egy „díszlet” ahhoz, hogy a művész–művészettörténész–közönség háromszögében el lehessen lőni pár filozófiai futamot? A konceptuális képzőművészetet jó ideje támadják emiatt. A nemzetközi színtéren főleg Damien Hirst sokat publikált stuckista „trónfosztása”, valamint szintén a sajtó nyilvánossága előtt, több lépcsőben bekövetkező anyagi bukása egyben egy korszak végét is jelentette. Benczúr Emese azonban tartja magát, és ezt elsősorban annak köszönheti, hogy műveiben látszik a „meló”, és persze azért is, mert munkáit nem fontmilliókért árusítja világszerte.
Benczúr többszáz munkaórával készített hímzéssel tört be a köztudatba, és szintén nagy műgonddal elkészített, helyspecifikus installációk tartoznak főleg munkássága körébe. Mostani, reklámszatyrokból készített installációja a Platán Galériában önmagában is izgalmas ahhoz, hogy az Andrássy úton sétálva bevonzza az érdeklődőket, hogy aztán a betű és szó-foszlányokból, hosszas nézés után összeálljon az üzenet: Nehéz átlátni a dolgokon. A szatyrokból, nyomdai hulladékként megmaradt hibás plakátcsíkokból készített „függönyrendszer” a megfelelő nézőpontból értelmes szöveget alkot. (Mellesleg dekoratív felületté áll össze, és dekoratív tipográfiai szempontból is érdekes.)
Felmerül azonban a kérdés: mennyiben képzőművészet az, amit látunk és mennyiben ügyes „barkácsmunka”. Hol a határ művészet és kézimunka, képzőművészet és design között? Netán pont a trónfosztott konceptualizmusnak az értelmezési térbe dobott bombasztikus mondatai, címei, vezérszavai emelik „képzőművészetté” a bravúros installáció-designt? Vagy a „munka nemesít”, így a beleölt munkaórák száma miatt lesz Benczúr Emese műve a kortárs képzőművészeti kánon része?
A kérdés természetesen általánosabb és tágabb annál, semhogy csorbítaná Benczúr Emese érdemeit, mert végül is több dolga van ezekkel a művekkel, mintha cápákat szeletelne és áztatna formalinba. A végeredmény is szebb, izgalmasabb, de akkor is ott motoszkál az ember fejében a kisördög, hogy a nagyvonalúan feldobott általánosságokon, és a profin felállított installációkon túl kap-e valami pluszt, valami személyest. És miután nem, így végső soron az egész olyan hiábavalónak tűnik. Talán ez is a művészi szándék része, mint a mandalát söprő szerzeteseknél…
Lengyel Intézet Platán Galéria
2011. 4. 7. – 2011. 5. 27.
