Szilágyi B. András: Kovács Gyula emlékkiállítása a Ponton Galériában

Kovács Gyula 1945-ben született. Hatvanegy éves lenne idén, ha két évvel ezelőtt nem hunyt volna el tragikus hirtelenséggel. Egy olyan generációhoz tartozik, melynek tagjai fiatalon, tragikusan korán mennek el egymás után. Az emlékalbumok nem nyolcvan éves matuzsálemekről szólnak, hanem egy jobb esetben a művészetük „érett” szakaszát kezdő művészről, a „retrospektíveken” meg hirtelen félbemaradt életműveket, tragikusan megszakadó pályaívek torzóit láthatjuk.Kovács Gyula Hódmezővásárhelyen született. „Első generációs paraszt-értelmiségi”, mely fogalom talán ma ismeretlen, de a hatvanas évek végén elég sűrűn szerepelt az életrajzokon. Azt a radikális váltást hozta sokak életébe, amely paraszt családok generációinak álma volt korábban. A „vidéki” származású művészek olyan erőt és anyagszerűséget, természet közeli látásmódot hoztak a magyar művészetbe a hetvenes évekre, mely addigra nagyon leült, és áhította az impulzusokat. Mivel külső erőkre nem támaszkodhatott, belső energiáit szította fel, és hozott létre egy – mai szemmel nézve – különösen erős és autentikus „újhullámot”.
Kovács Gyula annak a generációnak a tagja, amely aztán az Iparművészeti Főiskolán olyan mesterektől tanult, akik elsősorban a szakma szeretetét, a művészi anyag tiszteletét, és alázatot tanítottak diákjaiknak. Talán az utolsó olyan generációhoz tartoznak, akiket a szó legszorosabb értelmében a rajzra és mintázásra tanították, és szakmai tudást vártak el tőlük. A hetvenes évektől viszont saját utat kerestek. Legtöbben nonfiguralista, konstruktív, konceptuális műveket alkottak. Fontosak voltak az anyagszerűség szabályai, a formai kifejezés egyszerűsége, az iskolában megszerzett szakmai tudás kamatoztatása. A nyolcvanas években ennek a generációnak a tagjai jórészt a „magyar könnyűipar” alkalmazottai lettek: gyári tervezők, az Iparművészeti Vállalat és a Képcsarnok számára dolgozó alkotók, akik akkortájt meg nem értett, később meg lenézett munkájukkal egy mai szemmel szokatlanul gazdag és értékes fejezetet nyitottak a magyar design és iparművészet történetében.
Kovács Gyula pályája későbbi szakaszában az Iparművészeti Főiskolán tanított, és a Képcsarnok megszűntével építészeti megrendeléseknek tett eleget. Visszatért a figurális munkákhoz, és portálokat, neo-eklektikus kompozíciókat alkotott. Művészetében a szakaszok jól elkülönülnek, és néhol nagyon nagy kontrasztban állnak. Az Iparművészeti Vállalatnak gyártott bájos állatfigurái, a korai évek konstruktivista munkái, az utolsó évek megrendelései más és más irányokat, néha szinte más egyéniségeket mutatnak. A falon lógó képek viszonylagos egyenletessége mutatja: Kovács Gyula nem szakadt el sohasem igazán az anyag szeretetétől, a kísérletező, felfedező attitűdtől, mely generációja egészét jellemzi. S szembesülnie kellett azzal a hirtelen talajvesztéssel is, mellyel egész nemzedéke szembenézett: a korábbi művészeti infrastruktúra felszámolódásával, és egy új szituációhoz való alkalmazkodás kényszerével.
Kovács Gyula nem volt sikertelen, elismerésektől mentes művész, sőt. Kifejezetten sok munka megvalósulásában vehetett részt, egyrészt iparművészeti team munka részeseként, másrészt lektorátusi megrendelések révén. Ezen kívül az Iparművészeti Egyetem tanára is volt. Talán egyike lehetne azoknak, akik most nyitnak új fejezetet művészetükben, vagy épp most jöhetne el nála egyfajta összegzésnek, egy művészeti konklúzió levonásának az ideje. Az ember érzése ugyanakkor a kiállítást látva az, mintha Kovács Gyulába bennakadt volna a szó. Mintha tartozna nekünk egy szerteágazó művészi élet konklúziójával, melynek számos felvetésével és premisszájával találkozhatunk. De nem tudjuk meg Kovács Gyula titkát. Nekünk kell kitalálni a történet végét.
(Megtekinthető: november 25-ig)