Ritkaságszámba megy, hogy egy kiállítás orvosi konferencia kísérőeseményeként nyíljon meg Budapesten. A Nessim Galéria, ami a fotográfia új irányainak bemutatását tűzte ki célul, most röntgenfelvételeket használó művészi alkotásokat állított ki.
Három művész, három ország, és ami közös, hogy mindhárman röntgenfelvételeket alkalmaznak különböző módon műveikhez.
Hajdú József, a három résztvevő közül a „hazai pálya” alkotója, valahol Kepes György és Moholy-Nagy korai fény kísérleteinek nyomában jár. Képei a Bauhaus alkotóinak munkáihoz hasonló „kimódolt kísérletek”. Absztrakt felületekként jelennek meg a hétköznapi tárgyak felvételei, a röntgen-technológia konceptualista művek létrehozó eszközeként jelenik meg. A művészet és tudomány határait feszegető fotográfián a különböző anyagok, felületek a röntgen-áteresztő képességük függvényében jelölnek ki fényes és sötét elemeket, a csontból textúra lesz, a fémből felület, a hanglemez korongja pedig átalakul egy körkompozíció centrumává, ami köré egyéb elemek szerveződnek. Látszólag épp oly egyszerűek, mint az első fotogrammok voltak a Bauhausban, egy tudományos módszer művészi határainak fejtegetései.
Stane Jagodic megközelítése a montázsok világa felől indul. Posztmodern ízlésről tanúskodó kompozícióin keverednek a röntgenfelvételek, festmény reprodukciók és fotográfiák, különös hangulatú képekké összeállva. Nofretitiből egy tüdőröntgen csinál angyalt, koponyaröntgen, kiégett filmek és reprók együttesen alkotnak triptychont. A klasszikus dagerrotípiák beállításai és a röntgen képek monokróm merevsége találkozik, táplálva a művek feszültségét.
Marc Ferrante, a kiállítás harmadik résztvevője a röntgenképeket játéknak fogja fel. Árnyképek, kézjátékok röntgenjeit láthatjuk, az árnyéksas csontvázát, a bábozó kezének felvételeit. Kettős, sőt többszöri előhívás révén az eredeti kéz saját röntgenképével kezd el pacsizni, árnyékot vet a röntgenkép,.. Az árny-illúziót teremtő kéz a képen maga is egy más lényegű illúzió részévé válik: a képet rajzoló kép fényképe pedig maga is az értelmezés játékaira ad lehetőséget.
A három művész három attitűdje jól kiegészítik egymást, a tárlat maga mégis mintha szétesne. Több is kéne sok mindenből, és néha kevesebb is elég lenne. A röntgenkép a maga drága előállítása és veszélyessége miatt valószínűleg soha nem fog olyan mértékben hétköznapi eszközzé válni, mint a film, tehát a röntgenfelvételeknek mindig lesz egy sejtelmes, idegenszerű, különleges atmoszférája. Ellenben bármennyire is „zárt” technológiáról van szó, ez a három megközelítés talán a három leginkább magától értetődő megoldást nyújtja a kérdésre, s épp emiatt lehetne több irány, lehetőség is felvázolva. Más tekintetben pedig a három művész megoldásai néhol konkurálnak egymással, épp emiatt lehetett volna kevesebb kiállított mű is.
De hát ez már csupán a művészettörténész kekeckedése egy olyan tárlattal kapcsolatban, ahol olyan képeket látott, amelyeket még eddig soha, vagy csak alig, és ahol olyan kísérletek és megoldások tárultak szeme elé, amelyek újabb és újabb gondolatokat szültek. És mi más dolga lehetne egy kiállításnak?
Nessim Galéria
2011. április 7. – 2011. május 20.