Szirtes András: Fotóterápia

Helyszín: Brüsszeli Magyar Kulturális Intézet
Dátum: 2008. március 5. szerda 19:30
…egyszer egy kínai festő megfestett egy gyönyörű tájképet. Annyira jól sikerült neki, olyan élethű volt a festmény, hogy a festő nem bírta megállni és belement, belesétált a képbe. El is tűnt benne… Lassan húsz éve foglalkoztat ez a történet.No nem akarok eltűnni a magam alkotta képben, hisz az egész mese szimbolikus, mégis szeretnék olyan élethű tájképeket és portrékat festeni, amik annyira hatnak a nézőkre, hogy amikor megtekintik, óhatatlan vágyat éreznek, hogy „eltűnjenek benne”, magyarán teljesen azonosuljanak vele. Tervezett kísérleti filmemben két időkomponenst kívánok megragadni s erre legalkalmasabbnak éppen a némafilm technika tűnik. Az egyik időkomponens az expozíciós idő. Régi favázas fényképezőgépemmel, hosszú, több másodperces, sőt olykor több perces expozíciót alkalmazok egy-egy táj, vagy arc rögzítésére.
Ez az idő egyetlenegy síkfilmen kerül rögzítésre. Ebből lesz aztán a lenagyított, megfestett tájkép, portré. Az elillanó pillanatok sora rögzülhet pusztán egy síkfilmre, ez azonban nekem kevés. Szeretném az expozíció ideje alatt a képben történő „eseményeket” filmkamerával is rögzíteni. Ez a másik, valós időkomponens. Épp a fotó- és filmfelvétel összevetése teheti komplexé vizuálisan a kétféle anyag jelentését. Mert mit ad hozzá az éppen exponálódó fotófestményhez a film, a mozgókép felvétel?
Tájképek esetén a szél által okozott mozgásokat, mint például a falevelek rezdüléseit, az elillanó felhőket, illetve az expozíciós időben zajló fény változásait, melyek át-átfestik az amúgy mozdulatlan képet.
A portréknál az élő arc árnyalatnyi, úgynevezett mikrofiziognómiai változásait. De itt nem mellékes az a pszichikai, rendezői ráhatás, ahogy előhívom az alany személyisége legmélyebb bugyraiból belső világát, méghozzá oly módon, hogy az kiütközzék arcán, tekintetén, viselkedésén, gesztusain. Ezt elsősorban egy relaxációs folyamattal érem el. Célom, hogy az alany eljusson egy olyan ellazult állapotig, hogy ki tudja kapcsolni napi gondjait, exisztenciális problémáit, a rohanó élet „zaját”. Ekkor jut el gyakorlatilag arra az állapotra, hogy képes legyen viszonylag mozdulatlanul lenni a hosszú, több másodperces expozíció ideje alatt. Segítő eszközként persze a már oly jól bevált kar-, könyök-, láb- és fejtámaszokat alkalmazhatom, de reményeim szerint inkább a lelki nyugalom teszi alkalmassá klienseimet arra hogy „megtisztultan” tekintsenek a kamera és a fényképezőgép lencséjébe.
Ugyanazt a kompozíciót, amit a favázas fényképezőgéppel beállítok, (egy féligáteresztő tükör segítségével) megteszem 35 mm-es filmkamerámmal is. És az expozíció kezdetekor – légyen az egy tájkép, avagy portré – elindítom a filmkamerát egészen az exponálási idő végéig. Így rögzítem azt az hosszú expozíciós időt filmszalagon, ami a fotó-festményen mindössze egyetlenegy „időtlen” képpé rögzül.
S amikor elkészülnek a festmények és előhívódnak a filmtekercsek, akkor nincs más dolgom, minthogy összeteszem a képeket a hozzájuk tartozó filmtekercsekkel. Trükkasztalon a festményt összekopírozom a kiinduló filmkockával, majd lepereg a filmszalag, melynek utolsó kockájára újra rákopírozódik a festmény. Így mozaikszerű szerkezetben tételek, lezárt egységek jönnek létre.
Tájképek melyek mikromozgásaikkal megelevenednek a filmtechnika által, majd visszamerevednek az időtlen festménnyé.
Mozdulatlan arcok, tekintetek néznek ránk a festményről és aztán életre kelnek, megrezdülnek, lélegeznek, pislantanak, megfeszülnek s elernyednek, majd újra festménnyé válnak megint, örök tekintetüket vésve a kamerába.
Apró mikrokozmoszok ezek, mindegyik tétel önálló teljesség és totalitás, mégis egyedi és megfoghatatlan. A vetítésben válnak újra és újra megtekinthetővé ezek az apró negyven-hatvan másodperces tételek.
Erre a kísérletemre már 1989 óta készülök. Az utóbbi évben jónéhány fotófestményt készítettem, sőt előhalásztam az elmúlt harminc évben exponált negatívjaimat is, melyekről végre papírképeket készítettem. Egy válogatást feltettem honlapomra is www.szirtesfilm.hu melyet szíves figyelmükbe ajánlok.
Eddigi portréfotózásaimkor még nem volt módom, hogy filmtekercsre is rögzítsem a fotózás expozíciós ideje alatt „történő” eseményeket. Most lenne itt ennek az ideje.
Úgy a hatvanas évek végén komputertudósok készítették el az első olyan számítógépet, amelybe betápláltak egy régi fényképet és a számítógép kikalkulálta a fényképezés pillanata előtti és utáni lehetséges összes mozgásvariációt, majd ezt virtuálisan bemutatta. Megjelenítette tehát a fényképezés pillanatának múltját és jövőjét.
Én ezt szeretném a régi százéves technikákkal valóságban megtenni.
Ráadásul film és fotótechnikám kibővült, így a leendő terv megvalósításához cégem biztosítani tudja az összes technikai feltételt: a favázas fényképez_gépet, a 35 mm-es filmkamerát, az újonnan beszerzett Crass trükkasztalt.
Bár az önmagában vizuális megfogalmazás direkten nem kapcsolható Bartók Bélához, mégis szerkezetét, hangütését tekintve nagyon is rokon a zeneszerző Mikrokozmosz című művével.
Az említett mű egy zongoradarabokból álló sorozat, ami kisiskolásoknak készült.Az egyszerűtől a bonyolult felé halad, s bár a tételek hossza nagyjából azonos, egyre bonyolultabb feladatok elé állítja a tanulót.
Az én Fototerápia etűdsorozatom is ilyen módon épülne fel a vizualitás eszközeivel.