Szobrai kívül tartják az előzetes tudás mentén kutakodó befogadót: ott állunk, üres passzusok nélkül, egyedül a szobrokkal.
Összesen háromszor láttam a kiállítást: kétszer jóval a zárás után sikerült eljutnom a Dovin üvegfalaihoz, hármadszor pedig már Péli munkái között is sétáltam. Az alkotásoknak ez a látszólagos távolságtartása késztetett arra, hogy újra és újra visszatérjek – komoly frusztrációt okozott, hogy csak a kirakatból látom őket. Helyspecifikus műről lévén szó a Dovin falai tökéletes kulisszát teremtettek. Valami van bent, valami történik, de én nem látom át: valami groteszk (ami csak még inkább felpiszkált), ami itt van előttem szinte egy karnyújtásnyira, de közben teljesen el van zárva tőlem. (Álló) színház, valamiféle furcsa átjárhatósággal rendelkező negyedik fallal.
A kiállítás címében (Szocmózis) is el van rejtve ez a pszichikai gát – hiszen csak a kései látogatásaim miatt létezik. A szobrok kapcsolatot teremtenek az arra sétálóval, ha más nem, megakad rajtuk a tekintete. Az alakok szocializálnak velünk, méghozzá a cím második feléből kiolvasható ozmózissal, vagyis kitöltik a rendelkezésükre álló teret. Ez jelen helyzetben fizikailag igen viszonylagos határt jelent. A szobrászat tere itt nem egy koordinátákkal leírható teret jelöl, sokkal inkább a mi helyünket, a szobrokhoz képest. Így leszünk egyedül a szobrokkal: mi, a szobrok és ami köztünk van.
Olyan szituációba kerülünk az alkotásokkal, amelyben ez a viszony az előre bekalkulált szabad asszociációkon keresztül egy nyitott végkifejlethez vezet. Improvizáció a szobrászat nyelvén. A távolság frusztrációját a megértés kényszere váltja fel közelről, a szobrok között sétálva. Az alakok agresszívek, nem gesztusaikban, hanem puszta létükben. Többé-kevésbé emberi alakok, amelyek embermagasságnál kisebbek – nem tudom komolyan venni, de kikerülni sem. Törékenyek és groteszkek, de arcuk és tekintetük van, ami megszólít, miközben megmerevedett a kifejezni akarás határán, bármit mondhatnak – és én várom is, hogy történjen valami, de nem fog. A testek felülete puha belsőt ígér, miközben kialakításuk mégis csontos merevséget áraszt.
A kirakatnak háttal három alak egy torzó-fejű alak elé járul, aki egy medvefejű négylábút lovagol meg (beugrik egy középkori passzus, ahol a medvét születésekor még alaktalan húsgombócnak írják le, melyet az anyja nyalogat medve-formára). Óriási fülek, üres szemgödrök, lenyúzott bőr, levágott fej a kézben, atyai gesztussal kinyújtott kar: mintha egy furcsa bevonulást vagy áldásért folyamodást látnék. A terem végében guggoló-görnyedő alak, középen még egy fura hátast megülő érthetetlen alak, a terem falánál oroszlánfejű kéjenc heverészik konkubinájával, miközben maszkszerű arca visszaköszön az egyik üvegfalhoz közeli alak hátára rajzolva… Kaotikus, meghatározatlan útvonalakat biztosítva vannak elrendezve a szobrok, ami csak tovább fokozza a tanácstalanságot. Egy valamit azonban fontosnak és egy tényleges közös fonálnak érzek: a tekintetek!
A tekintetek, amelyek úgy tűnik: soha nem találkoznak, mindig csak épp elkerülik egymást – már ha az alakoknak van egyáltalán szemük. És a szobrok közösségének e hálójába akaratlanul is bekerül a néző, mert az alkotások között sétálva keressük ezt a tekintetet. De a pillantások csak súrolhatják egymást, nehéz úgy helyezkedni, hogy elkaphassuk valamelyiket (a földön fekvő oroszlán fejű alakon is napszemüveg van), helyezkedésünkkel pedig könnyen a szobrokéhoz hasonló kitekert pózba kerülhetünk. Az installáció közepén állva is megmarad a távolság az alakok és befogadója között, miközben valójában már be is kebelezte. A közvetlen kapcsolat hiánya ad jelentőséget magának a kapcsolatnak, a helyzetnek – annak, ami van. A szobrok bevonnak minket mozdulatlan vonulásukba, részei leszünk a szituációnak, amely időben és térben is a mi személyes terünkben játszódik le, velünk együtt.
Szocmózis, Budapst, Dovin, június 1-ig.