Persze látott már a világ olyat, hogy egy tételt az utolsó pillanatban visszavontak, itt azonban egészen másról van szó, nevezetesen a művek beadója és az aukciósház közötti, ebben a formában szokatlan együttműködésről.
De nézzük meg konkrétan, miről is van szó.
A svájci Baden városának talán legfontosabb nevezetessége a Museum Langmatt, ami egykor egy neves nagyiparos házaspárnak, Sidney és Jenny Brownnak, illetve az ő, zömmel a múlt század első két évtizedében felépített kivételes gazdagságú impresszionista gyűjteményüknek adott otthont. A brit és svájci felmenőkkel rendelkező Sidney W. Brown neve elsősorban a Badenben székelő egykori jelentős elektrotechnikai vállalatcsoport, a Brown, Boveri & Cie révén lehet ismerős, melyben a gyáros évtizedeken át vezető funkciót töltött be. Az épületet 1900-1901-ben emelték a kor egyik legnevesebb svájci építésze, Karl Moser tervei alapján, és akkor még tulajdonosai sem gondoltak arra, hogy egyszer még múzeum lesz belőle. Igaz, 1906-ban, amikor a gyűjtemény már kezdett komolyabb méreteket ölteni, Moser tervei alapján a házhoz hozzáépítettek egy, kifejezetten a művek bemutatására szolgáló termet, a gyűjtemény azonban továbbra sem volt nyilvánosan hozzáférhető.
A kollekcióban előbb a müncheni szecesszió mesterei, így Franz von Stuck, Leo Putz és Julius Exter művei kaptak helyet, Sidney Brown és nejének érdeklődése azonban csakhamar a francia impresszionisták felé fordult, akiknek műveit a legnevesebb párizsi galériáktól vásárolták meg. Kollekciójuk egyike volt az első svájci impresszionista gyűjteményeknek, olyan mesterek kiemelkedő műveivel, mint Gauguin, Renoir, Pissarro, Monet, Sisley, Degas, Cassatt és – nem utolsó sorban – Cezanne. A festménykollekciót rajzok, szobrok, XVIII-XIX. századi francia bútorok, textíliák, ezüstök, porcelánok és kínai kerámiák egészítették ki. Az a három Cezanne-festmény, melyekről a továbbiakban szó lesz, viszonylag későn, a 30-as évek elején került a gyűjteménybe, kettő közülük korának egyik legismertebb párizsi galeristája, Ambroise Vollard közreműködésével.
Sidney Brown 1941-ben hunyt el, a villa azonban továbbra is családjának tulajdonában maradt. Három fia közül egyiknek sem született gyermeke, így a közülük legtovább életben maradt John Alfred Brown 1987-ben bekövetkezett halála előtt írt végrendeletében nagyvonalúan Baden városára hagyta a villát, benne a teljes, már akkor felbecsülhetetlen értékű gyűjteménnyel. A város a tekintélyes vagyon kezelésére létrehozta a gyűjtők nevét viselő Sidney és Jenny Brown Langmatt Alapítványt, mely a villát alig három évvel John Alfred Brown halála és a legszükségesebb átalakítások elvégzése után Langmatt Museum néven megnyitotta a nagyközönség számára. A múzeum évente közel 20 ezer látogatót vonz a nagyjából ugyanennyi lakosú városban, ami nem rossz eredmény, azonban nyilvánvalóan nem elég ahhoz, hogy a költségeket akár csak megközelítőleg is fedezze. Ezek a költségek ugyanis magasak; az épület több mint 120 éves; mint említettük, nem is múzeumi célra épült és a műtárgyak állagmegőrzéséhez és biztonságos tárolásához szükséges, a mai követelményeknek megfelelő körülmények megteremtése igen nagy összeget emészt fel. E munkák az elmúlt évtizedekben folyamatosan zajlottak – időnként a múzeum átmeneti bezárását is szükségessé téve –, mára azonban ezzel együtt is elkerülhetetlenné vált az épület általános szanálása.
Ezt felmérve az alapítvány 2017-ban elindította a Future Langmatt kampányt, hogy felmérje, milyen lehetőségek vannak a múzeum jövőjének biztosítására s egyúttal meg is kezdje azoknak a forrásoknak a felkutatását, melyek biztosíthatják az elvégzendő munkák anyagi fedezetét. A terveket végül idén júniusban példátlanul nagy többséggel hagyta jóvá egy helyi népszavazás, ami jól mutatta, mennyire szívén viseli a város legismertebb kulturális intézménye sorsát. A város és Aargau kanton vállalja az épület felújítását és gyűlnek a magánadományok is, de a további működés anyagi bázisát az alapítványnak kell biztosítania. Ehhez a jegyeladásból, az épület helységeinek bérbeadásából és egyéb forrásból származó saját bevételek nem elégségesek, további 40 millió frankot kell előteremteni, hogy az annak befektetéséből származó haszon is megjelenjen a költségvetés bevételi oldalán. Ez pedig az alapítvány kuratóriumának nehezen vitatható álláspontja szerint csak a gyűjtemény néhány darabjának értékesítésével oldható meg. A múzeumi műtárgyak elidegenítése természetesen Svájcban is rendkívül érzékeny kérdés, de amikor a tét egy múzeum léte vagy nemléte, akkor előfordul, hogy az ez ügyben döntésre jogosultak engedélyezik az értékesítést – feltéve persze, hogy az nem ütközik jogszabályba. Így járt el a Langmatt Alapítvány is és úgy döntött, hogy három – pontosabban maximum három – értékes Cezanne-festmény aukción történő eladásával biztosítja a szükséges összeget. Igen ám, de több művet nem akarnak eladni, mint amennyi feltétlenül szükséges a 40 milliós küszöb eléréséhez – ugyanakkor az pontosan nem jósolható meg előre, hogy az adott napon, nevezetesen november 9-én a Christie’s XX. századi árverésén New Yorkban milyen mélyen lesznek hajlandók a gyűjtők a zsebükbe nyúlni. Ezért született meg az alapítvány és az aukciósház között az a merőben szokatlan – és előre természetesen nyilvánosan kommunikált – megállapodás, hogy a három kép közül először a legértékesebb, a Gyümölcsök és gyömbéres edény kerül kalapács alá; ezért a kivételes szépségű, a XIX. század utolsó évtizedének elején festett csendéletért 35-55 millió dollárt várnak (svájci frankban ez körülbelül 10%-kal kevesebb), azaz a mű szerencsés esetben még a beadói jutalék levonása után is önmagában is elégséges lehet a 40 milliós küszöb eléréséhez. Amennyiben nem így történne, akkor kalapács alá kerül egy korábbi, 1885-ös gyümölcscsendélet, a Négy alma és egy kés is, amelynek taksáját 7-10 millió dollár között állapították meg. S ha netán az alapítványnál maradó összeg a két mű együttes eladásából sem érné el a 40 millió dollárt, akkor lehet csak licitálni a harmadik festményre, ami egy, a L’Estaque-i tengerpartot ábrázoló, még korábbi, 1878-79-es tájkép. Ezt a festői halászfalut Cezanne több munkáján is megörökítette. A képért 3-5 millió dollár közötti összeget várnak.
A fentiek azt jelentik, hogy csak menet közben dől el, végül egy, két, vagy három Cezanne-festménynek keresnek-e majd új tulajdonost New Yorkban. A Christie’s nem titkolt büszkeséggel jelentette be, hogy ők lehetnek e ritka kísérlet részesei és hangsúlyozzák, hogy nagy tapasztalatokkal rendelkeznek a múzeumi műtárgyértékesítések lebonyolításában, ami „az angolszász kultúrkörben része az intézményi gyakorlatnak”. Arról ugyanakkor nem ejtett szót az árverőház, hogy a gyűjtemény mögött álló vagyon egy olyan nagyvállalat, az említett Brown, Boveri & Cie működésének hasznából származott, melynek a náci korszak alatti működése ugyancsak felvet – transzparens módon eddig meg nem válaszolt – kérdéseket. Kínos lehet a Christie’s számára, ha emiatt a kritikus hangok felerősödnek, hiszen nem ültek még el azok a hullámok sem, melyeket néhány hete Heidi Horten ékszerkollekciójának árverezése – illetve a tervezett második árverés törlése – keltett. (Erről itt számoltunk be részletesebben.)
A tét tehát nagy a Langmatt Museum számára – nem mindegy, hogy egy, két vagy három Cezanne-művüktől kell megválniuk. És titkon talán abban reménykednek, hogy a legmagasabbra taksált gyümölcscsendéletet egy olyan jótevő veszi meg, aki – ajándékként vagy tartós letétként – továbbra is az ő gondjaikra bízza azt. Túl nagy esélye ugyan nincs ennek, de hasonlóra azért több példa is akadt már az elmúlt években. Ha így is lesz, az érdeklődőknek soká kell várniuk, amíg újra láthatják Cezanne remekét, a múzeum ugyanis a 2024-25-re tervezett rekonstrukció idejére bezár és a tervek szerint csak 2026-ban nyitja meg újra kapuit.
Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy bármekkora érdeklődés is előzi meg a Cezanne-festmények szereplését, mégsem ezekre fog az aukción a legnagyobb figyelem irányulni. Ugyanitt kerül ugyanis kalapács alá Monet ikonikus tavirózsák-sorozatának egy kiemelkedő darabja, amit tulajdonosa több mint fél évszázad után visz kalapács alá. Hivatalos becsértéket a Christie’s nem adott meg a festményhez, de annyit jelzett, hogy mindenképpen több mint 65 millió dollárt vár érte. Ez nem is irreális ár, ha tudjuk, hogy a sorozat egy hasonló darabja utoljára 2018-ban került aukcióra a Peggy és David Rockefeller gyűjteményből és már akkor 84,7 millió dollárt ért meg új tulajdonosának. Hasonlóan nagy érdeklődésre tarthat számot Francis Bacon Alak mozgásban című, aukción még sosem szerepelt 1976-os vászna, melyért 50 millió dollár körüli összeget várnak.
Írásunkat frissítjük majd a november 9-i aukció eredményeivel.
● Frissítés, október 15.
A Cezanne-festmények elidegenítésének terve heves bírálatokat váltott ki a múzeumi szakmában. A lépést elítélők szerint ugyan a múzeumi műtárgyak eladásának lehetőségét nem lehet teljességgel kizárni, ám az ebből származó bevételnek a műtárgyállomány gyarapítását, a múzeum koncepciójával összhangban álló fejlesztését kell szolgálnia és nem a működési költségek fedezését. Az eladásra történő kiválasztásnak pedig szakmai alapokon kell történnie és nem – mint ebben az esetben – kizárólag az érintett műtárgyak piaci értékének figyelembe vételével. A Langmatt lépése a Múzeumok Nemzetközi Tanácsának (ICOM) svájci tagozata szerint rendkívül veszélyes precedenst teremt. A múzeum, legalábbis egyelőre, kitart a festmények értékesítése mellett.
● Frissítés, október 26.
Eredeti írásunkban már jeleztük annak a lehetőségét – a Christie’s szemszögéből nézve inkább veszélyét –, hogy a gyűjtemény létrejöttét lehetővé tevő vagyon eredete is kérdéseket vethet fel. Valóban jelent meg néhány, ezekre a kérdésekre kritikus választ adó írás és jelentkeztek annak a műkereskedőnek, Jakob Goldschmidtnek a leszármazottai is, aki, miután a náci rezsim törvényei nem tették lehetővé számára hivatása folytatását, költségeinek fedezésére eladta a három Cezanne-festmény legértékesebbikét Brownnak. A Christie’s, ahogy közleményében fogalmaz, közvetített az eredeti tulajdonos leszármazottai és a Langmatt Alapítvány között és miközben az említettek egyetértettek abban, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem egyértelmű, mennyiben tekinthető ez az ügy „klasszikus” restitúciós ügynek, konstruktívnak minősített tárgyalások után valamennyi érintett számára elfogadható megoldást találtak, végképp szabaddá téve a festmény útját az árverésre. A megállapodás részleteit nem hozták nyilvánosságra, de ahhoz minden bizonnyal szükség volt pénzmozgásra, ami azt is jelentheti, hogy a három műnek együttesen a korábban tervezettnél magasabb áron kell elkelnie, azaz nő a valószínűsége annak, hogy e főmű mellett a másik két Cezanne-festmény is kalapács alá kerüljön.
Az említett megállapodás segíthet eloszlatni a potenciális vásárlók kételyeinek egy részét – de csak egy részét, Alfred Sulzer, Brown déd-unokaöccse, az alapítvány korábbi elnöke szerint ugyanis az értékesítés ellentétes az alapítvány létrehozóinak akaratával, ezért ő az eladást az összes lehetséges jogi fórumon meg fogja támadni. Magyarul: a győztes licitáló még hosszú ideig nem lehet teljesen biztos abban, hogy meg is tarthatja szerzeményét.
Borítókép: Paul Cezanne: Gyümölcsök és gyömbéres edény, 1890-93 körül. A Museum Langmatt jóvoltából
