A COVID-19 a világ galériáit is stratégiájuk újragondolására és új eszközök bevetésére ösztönzi a kiesett bevételek pótlása, piacuk megtartása és bővítése érdekében. Kreatív ötletekben nincs hiány: van olyan galéria, amelyik egy aukciósházzal szövetkezve keresi forgalma növelésének lehetőségét, mások közös kiállítóteret használnak a kiadások csökkentésére, ismét mások maguk is megpróbálkoznak árverések szervezésével. Sokan a járvány enyhülése után sem mondanak le a nehéz hónapokban több-kevesebb sikerrel kipróbált digitális értékesítési csatornákról, mindenekelőtt az online viewing room-okról (OWR), amelyek az elmúlt másfél év alatt nagyon komoly informatikai fejlesztésen estek át.
A pandémia alatt volt már példa arra, hogy néhány nagy galéria, köztük a David Zwirner, saját digitális platformját megosztotta kisebb galériákkal, amelyek önerőből ilyen rövid idő alatt nem tudták volna megteremteni maguknak ezt a lehetőséget. (Erről ebben az írásunkban számoltunk be.) David Zwirner ismert arról, hogy a galériás piac egészét vizsgálja és abból indul ki, hogy ő maga is akkor lehet csak igazán sikeres, ha a piac egésze jól működik. Ő volt például az, aki – látva, hogy a kisebb galériák egyre nagyobb nehézségek árán tudják csak előteremteni a fontosabb vásárokon való részvétel anyagi fedezetét, kezdeményezte a differenciált standbérleti díjak bevezetését, bekalkulálva azt is, hogy számára ez a korábbi bérleti díj emelését jelenti. (Erről pedig itt írtunk.) Kezdeményezése számos támogatóra talált és a differenciált díjakat több nagy vásár már be is vezette, vagy egy-két éven belül bevezeti. Saját, dinamikusan fejlődő, több New York-i, továbbá londoni, párizsi és hongkongi kiállítóterekkel rendelkező galériahálózatának nagy figyelmet keltő kiállításai és kereskedelmi sikerei mellett ennek a tágabb összefüggéseket szem előtt tartó gondolkodásának is köszönhető, hogy minden évben előkelő helyet foglal el az ArtReview Power 100-as listáján; 2018-ban vezette is azt.
Legújabb kezdeményezése, a Platform gyakorlatilag egy új online viewing room, amiben havonta 12 kisebb galéria mutatkozhat be egy-egy művészének összesen 100 darab, 2.500 és 50 ezer dollár közötti áron értékesíteni kívánt alkotásával. A projektben résztvevő galériák egy része már Zwirner első hasonló, fentebb említett projektjében is közreműködött, ezúttal azonban fizetniük kell a felkínált lehetőségért: a bevétel 20%-a a Zwirnert illeti. Jelentkezőkből így sincs hiány, hiszen egy-egy galériának, illetve művészeiknek a Zwirner platformjára történő befogadása a potenciális vásárlók számára egyfajta minőségi garanciát jelent. Nem is véletlenül: bár a javaslatot az egyes művészekre és műveikre az érintett galériák teszik, a Zwirnernek beleszólási joga van; a műveknek át kell menniük a projektet menedzselő Zwirner-stáb szűrőjén; e stáb tagja egyébként Zwirner fia, Lucas is.
Az ügylettel tehát látszólag mindenki jól jár, a galériák exkluzívnak mondható értékesítési lehetőséghez jutnak, Zwirner pedig az anyagi haszon mellett erkölcsi sikert is arat. A projekt visszhangja mégis meglehetősen vegyes és ennek is megvannak az érthető okai. A kritikusok egy része attól tart, hogy a „click and buy” modell még tovább erősíti a fiatalabb gyűjtőnemzedékek, mindenekelőtt a milléniumi generáció, azaz a 25-40 évesek között amúgy is széles körben elterjedt szokást, hogy a képzőművészetet nem a múzeumokban és a galériákban, hanem az interneten és a közösségi médiában fedezik fel. A vérbeli galeristák úgy szoktak fogalmazni, hogy ők nem eladnak, hanem „elhelyezik a munkákat azokban a gyűjteményekben, amelyekhez jól illenek” – a „click and buy” nyilvánvalóan kizárja, hogy a galériák ezt a fontos funkciójukat betöltsék a gyűjteményépítés segítésében. Igaz, mások éppen azt tartják az ilyen online platformok előnyének, hogy „kevésbé hierarchikusak”, mindenki egyenlő eséllyel startol a művekre, és a „first come first served” elv érvényesül.
A másik ellenvetés szerint, amit többek között a globális galériás piac másik nagyágyúja, Larry Gagosian is megfogalmazott, Zwirnert nem is igazán a kisebbekkel való szolidaritás vezeti, hanem így akarja tesztelni a fiatalabb művésznemzedékek tagjait, felmérni keresettségüket, vevőkörüket, lehetséges áraikat – nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a legjobbakat idővel – vevőikkel együtt –magához csábítsa. Gagosian szó szerint a következőket mondta: „Én nem lennék érdekelt valami hasonlóban. Kicsit olyan ez, mint amikor a farkas báránybőrbe öltözik. Azt tanácsolom a kisebb galériáknak, hogy őrizzék meg saját identitásukat és brand-jüket – akkor is, ha ezt nem tudják olyan szinten csinálni, mint a nagyok. Nyújtózkodjanak addig, ameddig a takarójuk ér, és ne adják ki művészeiket és ügyfeleiket olyasvalakinek, aki egyszer majd hasznot kovácsol ebből.”
Való igaz, hogy a Zwirner istállójába bekerült már egy-két olyan fiatal művész, így a nagyszalontai születésű román szobrász, Andra Ursuta vagy Harold Ancart belga festő- és szobrászművész, akiket korábban a Zwirnerrel együttműködő kisebb galériák képviseltek, de velük kapcsolatban Zwirner megjegyzi, hogy továbbra is ki fognak állítani eddigi galériáikban, a Ramiken Crucible-ben, illetve a Clearing-ben. Kérdés persze, hogy meddig.
Zwirner ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ő nem egyszerűen feltölti a platformra az eladásra szánt műveket, hanem segít alkotóik karrierjének egyengetésében, többek között velük készített interjúk és róluk forgatott filmek bemutatásával.
A projekt első lépései sikeresek; a kereslet nagy és bár az első körben még a munkák 72%-a a 10 ezer dollár alatti sávban kelt el, az átlagár Zwirner várakozása szerint gyorsan nőni fog. Márpedig neki van tapasztalata az online értékesítésben; saját online csatornáin az elmúlt 12 hónapban 100 millió dollár feletti értékben adott el műalkotásokat. A galériáját időközben elhagyó Jeff Koons egyik szobráért önmagában 8 milliót kapott, ugyancsak Koons amerikai zászlót formázó lufijának 40 példánya pedig hét perc alatt kelt el a szájtján, egyenként 10 ezer dollárért.
Nyitókép: Jeff Koons, Flag (2020). Photo courtesy the artist and David Zwirner, ©Jeff Koons
