A múzeumok rendszerint nyugaton sem dúskálnak a közpénzekben – éves akvizíciós büdzséjük gyakran egyetlen kiemelkedő értékű műtárgy beszerzését sem teszi lehetővé –, viszont jelentős mértékben építhetnek a magáncégek szponzori támogatásaira, illetve a magánszemélyek, gyűjtők – készpénz, vagy műtárgyak formájában történő – adományaira. A szponzorok felkutatása nem egyszerű, de sokszor a felajánlott támogatások elfogadása is komoly dilemmát okoz. A potenciális támogatók között ugyanis rendszeresen felbukkannak olyan cégek, melyeknek a közvélemény szemében – vagy általában tevékenységi területük, vagy egy-egy konkrét esemény okán – kifejezetten kedvezőtlen a megítélése.
A támogatással persze érthető módon minden cég igyekszik fényezni önmagát, de az előbb említetteknek erre különösen szükségük van. Ezért az ő támogatási hajlandóságuk többnyire az átlagosnál nagyobb, ami a múzeumok, kiállítások rendezői számára egyfelől csábító lehetőség, másfelől viszont gondosan mérlegelniük kell, mit jelent az ő saját imázsuk szempontjából az ilyen támogatás elfogadása. A múzeumlátogatók persze csak ritkán tiltakoznak, ha egy-egy számukra kedves kiállítás szponzorai között egy közutálatnak örvendő céget fedeznek fel, maguk a művészek azonban gyakran emelik fel szavukat, ha úgy látják, hogy egy nagyvállalat tudtuk és beleegyezésük nélkül, az „ő vállukon”, népszerűségüket felhasználva igyekszik jópontokat szerezni magának a közvélemény szemében. Nemtetszésüket időnként nemcsak nyilatkozatokban, hanem radikálisabb formákban – az érintett kiállításokon szervezett protest-akciókkal, vagy műveiknek a tárlatokról való visszavonásával – is kifejezésre juttatják. A probléma tehát főként a kortárs intézményeknél és kiállításoknál jelentkezik – azaz pontosan azoknál a tárlatoknál, amelyeknek mai megítélés szerint a legnagyobb presztízs-értékük van. Ezért aztán a múzeumoknak is alaposan át kell gondolniuk, kit fogadnak el szponzornak, de a potenciális támogatóknak is mérlegelniük kell döntésüket, mert lehet, hogy támogatásuk ténye egyetlen sorban jelenik meg a sajtóban, a tiltakozó akciók viszont széleskörű visszhangot kapnak.
Lássunk két konkrét példát, egyrészt az utóbbi évek minden bizonnyal legnagyobb „szponzorálási dilemmáját”, másrészt a legfrissebb hasonló ügyet.
Az előbbi a világ egyik legnagyobb multinacionális olaj- és gázcégéhez, a British Petroleumhoz (BP) kötődik. A nyersanyagkitermelő cégek tevékenységük negatív környezeti hatásai miatt általában sem tartoznak a közvélemény szemében legnépszerűbbek közé, a BP imázsának azonban különösen nagy kárt okozott a világ eddigi legnagyobb, a céghez köthető olajszennyezése 2010 áprilisában, ami maradandó károkat okozott a Mexikói öböl állat- és növényvilágában. Ezt követően szponzori támogatásai heves tiltakozást váltottak ki a művészvilágban. A Tate körül Londonban például külön művészcsoport alakult Liberate Tate néven, mely a Tate Modern-ben és a Tate Britain-ben is több tiltakozó akciót szervezett. Előbbiben 25 órán keresztül környezetvédelmi üzeneteket festettek a múzeum monumentális Turbina Csarnokának padlójára, utóbbit pedig részben elfoglalták és órákon keresztül olyan számokat festettek egymásra, amik a levegő széndioxid-koncentrációjának mértékét jelezték a résztvevők születési éveiben. A Tate pozíciójában amúgy megingathatatlan, közelmúltban visszavonult igazgatója, Sir Nicholas Serota sok személyes támadást is kapott a BP ügyében.
2011-ben a Tate és a BP a tiltakozások ellenére újabb, 2017-ig szóló megállapodást kötött, ám, mint tavaly kiderült, ez az utolsó volt. 2016-ban ugyanis az olajkonszern bejelentette, hogy a jelenlegi szerződés lejárta – és összesen 26 év után – a jövőben már nem szponzorálja a Tate múzeumokat. A döntés okaként a gazdasági környezet változásait nevezték meg, ám senki sem gondolja komolyan, hogy ez a valódi ok, már csak azért sem, mert a többi szponzorált kulturális intézménnyel, így a National Portrait Gallery-vel, a British Museummal és a Királyi Operaházzal időközben megkötötték a szponzori megállapodást a 2017 utáni évekre is. A BP ellen tiltakozókat egyébként az eddigi támogatás mértékéről nyilvánosságra került adatok is felbőszítették. Ezeket a számokat a Tate csak egy hároméves jogi procedúra végén, egy bírósági ítéletnek eleget téve volt hajlandó kiadni. Eszerint 1990 és 2006 között a BP összesen 3,8 millió, azaz évi átlagban 224 ezer fonttal támogatta a Tate-et. Ha már eladta a lelkét a Tate a BP-nek, legalább jól megkérhették volna az árát – kommentálták a valóban nem túl magas összegeket az együttműködés kritikusai.
A legfrissebb hasonló történet alig néhány napos, a helyszín ezúttal Kína és Németország, a „nemkívánatos” szponzor pedig a düsseldorfi székhelyű Rheinmetall AG, amely több más ágazatban játszott aktív szerepe mellett kiemelten foglalkozik fegyverek és katonai berendezések gyártásával. A cég – többek között a Volkswagen, az Air China és a Siemens mellett – egyik szponzora annak a Deutschland 8 névre keresztelt, 3 millió eurós projektnek, ami összesen 8 pekingi múzeumban, 55 művész 320 alkotásának segítségével igyekszik áttekintést adni a német képzőművészet 1945 utáni fejlődéséről. A projekt jelentőségét mutatja, hogy a kiállítások néhány nappal ezelőtti központi megnyitóján a Tiltott Városban részt vett és beszédet mondott Sigmar Gabriel német külügyminiszter is. (A Tiltott Város egyébként korábban még sosem adott otthont kortárs művészeti kiállításnak.)
A Rheinmetall támogatása ellen hét művész – köztük olyan világhírű alkotók mint Rosemarie Trockel vagy Hito Steyerl – nyílt levélben emelt szót, hangsúlyozva, hogy „nem szeretnék, hogy Németország kulturális diplomáciájának égisze alatt fegyvergyártó konszerneknek csináljanak reklámot, ellenkezőleg, nyomatékosan tiltakoznak az ellen, hogy műveiket erre a célra kisajátítsák”. A művészek ugyanakkor munkáikat nem vonták vissza a tárlatról. A higgadt hangvételű tiltakozásra, mely arra is felhívja a figyelmet, hogy a Rheinmetall részese a Németország és Törökország közötti, erősen vitatott tanküzletnek, hasonlóan higgadt volt a rendezvénysorozatot szervező Stiftung für Kunst und Kultur reakciója is. Állásfoglalásuk hangsúlyozza, hogy „a szervezők az aláíró művészek aggodalmát és morális kifogásait nagyon komolyan veszik. Bírálatuk a kultúra működésének, a politika, a gazdaság és a Public Private Partnership kapcsolatának alapvető kérdéseit érinti… Az alapítvány nem tér ki a kérdés elől és kész arról még a rendezvénysorozat ideje alatt vitaestet tartani a társadalom, a politika és a gazdaság képviselőinek részvételével, amire természetesen a művészeket is meghívják”.
A vita a tervek szerint nyilvános lesz, helyszínét és időpontját hamarosan bejelentik. Ha így lesz, mi is beszámolunk róla.
A nyitóképen: Tiltakozó akció a Tate Modernben 2011-ben. A Liberate Tate jóvoltából. Fotó: Amy Scaife
